A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-05-01 / 5. szám

198

Simándi Ágnes

VASARKJAPI GONDOLATOkC

Június 5 - ÚRNAPJA, KRISZTUS TESTÉNEK ÉS VÉRÉNEK ÜNNEPE „SZÖVETSÉGEINK”

A szentmise olvasmányai:

Kiv 24,3-8; Zsid 9,11-15; Mk 14,12-16.22-26.

Az ószövetségi nép számára természetes volt, hogy Isten min- denekfölötti, vagyis hatalmas és birtokában van mindannak a „többletnek”, amivel az ember nem rendelkezhet. Nyelvünk egy igen érdekes szót használ erre a kapcsolatra: „istenfélelemnek” mondjuk. Félni az Istent nem annyit tesz: „félni Istentől”. Sokkal mélyebb értelme van: meghódolás a hatalmas előtt, de nem a félelem miatt, hanem inkább pozitívan: elismerése Annak, Aki a biztonság, mindannyiunk mindene.

A sanyarú körülmények között élő maroknyi izraelita számára a „hatalmassal” való szövetségkötés menedék és fönnmaradási remény volt. Ugyanezt jelentette az apostoloknak is, még akkor is, ha az első pillanatban (az utolsó vacsorán) nem értették világosan Jézus cselekedeteinek értelmét. Mi már tudjuk: a világtörténelem — számukra és számunkra — legfontosabb mozzanata volt, amikor Jézus kezébe vette a kenyeret, majd a bort: „Vegyétek, ez az én testem”, és: „Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontok.” Jézus szóhasználata az apostoloknak ismerős volt: a test, a vér és a szövetség összefüggő fogalmakat jelöltek. Az Istenre, a hatalmasra vonatkoztak, Akinek még a nevét sem ejtették ki, annyira tisztelték. Az evangélisták is gyakran megjegyzik Jézusról félő tisztelettel: úgy tanított, mint akinek hatalma van. Vagyis: olyan hatalma, mint Istennek.

Űrnapján minden évben ezt a Krisztus testében és vérében rejlő hatalmat is kiemeli az egyház. A Zsidókhoz írt levél részlete köti ösz- sze az ó- és újszövetség két — időben ugyan egymástól távol eső, de mozzanataiban nagyon is hasonló - cselekedetét. A kép, amit az Apostol használ, vüágosan mutatja a két szövetség lényegét. Jézust mint Krisztust (= a „fölkentet”) állítja elénk, aki a hatalom teljességé-