A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4. szám
186 Éger Veronika SZERETET ÉS TRAGÉDIA „Minden szeretet tragikus a földön. És fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia” — mondja Pilinszky, s igaz ez minden szeretet- kapcsolatra, minden olyan ember és ember közötti relációra, melyben a Másik létezésének és lényének titka megérint, s amelyben azért fontossá, nagyon fontossá válik Ö. Kik között jön létre, miért és hogyan ez a titokzatos valami? Talán valamiféle kiválóság a vonzó egy másik emberben, vagy legalábbis az, amit én kiválónak tartok? A személyiség varázsa, annak sajátos, markáns, egyedi és megismételhetetlen volta, ami — sajnos — egyre kevesebbekre jellemző az arc nélküli tömeglények világában? Akármiért is szeretek meg valakit, a szeretet mindig kiszolgáltatottság is egyben. Annál több a vesztenivalóm, annál nagyobb a kiszolgáltatottságom, minél nagyobb szeretetem intenzitása. Annál inkább átéljük a verbális és metakommunikáció fogyatékosságát, sokszor félrevezető voltát, önnön gyengeségünket, esendőségünket és méltatlanságunkat. Annál inkább és annál fájóbban beleütközünk ember voltunk korlátaiba. Mert minden, a Másikra irányuló szeretet transzcendens gyökerű, és ezt a transzcendenciát kell a véges embernek hordoznia. „Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell” — vallja József Attila, s talán a végesbe szorult végtelen tragikumára gondolt Nemes Nagy Ágnes is, amikor leírta: „Szeretsz. Szeretlek. Mily reménytelen.” S ezért mondja Pilinszky, hogy szeretni csak az igazán bátor szívűek képesek. Nagy szeretettapaszta- lataink ezért szomorúak, megrázóak is egyben. S alakítók, megtisztítok is, katarzist hozók, akárcsak a kultúrának létünk mélyét átvilágító remekművei. A szeretettapasztalat — ha igazi — kíméletlenül, a szeretet kíméletlenségével szembesít önmagunkkal s a legvégső kérdésekkel, köztük azzal is, hogy „mivégre vagyok a világon?” Ha tényleg megérezzük, megéljük valakinek a szeretetét, és mi is viszontszeretjük, még elviselhetetlenebb béklyóként szorítanak szerepeink, ma- níijaink, ösztönös őszintétlenségeink, kisebb-nagyobb árulásaink és csalásaink, s kínoznak életünk más szférái, egyéb kapcsolatainknak rendezetlenségei. Két — egymásnak részben ellentmondó — dolog játszik szerepet ebben. Az egyik az a tény, hogy a szeretet nem tűri a csalást, összeférhetetlen a hamissággal. A másik, hogy akit szeretünk, annak elvárásaihoz ösztönösen igazodni akarunk, meg akarunk felelni a rólunk alkotott képnek — talán mert a lelkünk mélyén félünk a szeretet elvesztésétől. S e két — sokszor ellentétes — igyekezet sok szenvedés, szomorúság forrása lehet. Túljutni ezen csak úgy tudunk, ha magunkban s másban a szeretet egy következő - maga
