A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4. szám
171 Weöres Sándor MÁRIA SIRALMA Nem tudtam a búról, most a bú megölel, halványsággal belehel. Jaj nekem, én fiam, égi virágszál, igen elváltoztál, messzire távoztál. Iszonyú vasszegek törik a csontodat, facsarják izmodat, jaj én fiam, én fiam, feketülő vérrel csombókos a hajad. Az éjjel álmomban kicsi baba voltál, fürdettelek téged egy nagy tekenőben. Abban a nagy tekenőben tükrözött az égbolt, jaj én fiam, én fiam, két szemed is kék volt. Gonoszok lándzsája szúrja át a melled, gyere vissza, jaj én fiam, maradj anyád mellett. Álmomban csókoltam apró dundi lábad, mosolygott a csöpp szád, jaj én fiam, én fiam, hadd menjek utánad. Véred hullása szemeim sírása, szép arcodnak hervad ása szívem szakadása. Gőgicsélve heverésztél két karomba dőlve, hullt, csak hullt a zápor könnyem a nagy tekenőbe. Rászegeztek a keresztre, nem igaz, nem, nem, jaj nekem, megfulladok, fogjatok föl engem. Szíved fárad, karod is kiszárad, éjféltájban sötét hollók tépázzák a vállad. Jaj nekem, én fiam, jaj én fiam. RÉSZLET EGY KÉPZELETBELI EVANGÉLIUMBÓL Amikor egyszer Jézus befejezte tanítását, néhány testvér megkérdezte: „Urunk, te úgy beszélsz Istenről, mint Atyánkról. Isten nem Anyánk is nekünk7' Jézus megkérdezte: „Mit olvastok az írásban7' így válaszoltak: „Az áll az írásban, hogy Isten az embereket saját képére és hasonlatosságára teremtette, és hogy férfinak és nőnek teremtette őket.” Jézus így szólt: „Helyesen feleltetek. Ha tehát Isten az embereket a saját képére teremtette férfinek és nőnek, imádkozhattok hozzá
