A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
120 Molnár István in meg a kereszténységem A látogatás után a Városliget felé vettük utunkat. Meleg volt, amolyan aszfaltlágyító nyári hőség. A tavon csónakok ringtak lomhán, senkinek sem volt kedve ilyen melegben nagyon eről- ÚJABB tetni az evezést. Átmentünk a hídon, és a fák alatt kerestünk menedéket a tűző napsugarak elől. A pázsit KÉTSÉGEK a hőség ellenére friss volt, automata locsolók permetezték a vizet mindenfelé, és az öreg parkcsősznek II. sem akadt dolga. A gyerekeknek nem volt most kedvük, hogy focizzanak. Csak a fagyialtos sürgött-for- gott. Izzadt is a kopasz homloka, és még arra sem maradt ideje, hogy letörölje az izzadságot. Elhúztunk mellette, és egy csendes helyet kerestünk, egy árnyas padot, ahol leülhetünk. Szerencsénk volt, mert egy kismama éppen most szabadított fel számunkra egyet, kézen vezetve sötétbarnára sült kisfiát. Leültünk. Hallgattunk. Aztán én törtem meg a csendet: — Kati, én most elmesélek neked valamit. Nem szólt semmit, és ezt úgy vettem, hogy figyel. Elmondtam neki esetemet, a bogáncsot. Amikor a végére értem, ezt mondta: — Ez így van. Én is azt hiszem, hogy így van. — Látod — feleltem. — A Feri meggyónt, megáldozott, és felvette az utolsó kenetet. Miért tette ezt? Hogy neked eldicsekedjék vele? — Nem hiszem, hogy az ember ilyen helyzetben szeretne dicsekedni. — Hát akkor, hogy megnyugtasson téged? — Hiszen nem is tudta, hogy jövök. — Igaz . .. Megint hallgattunk. Aztán újra én: — Gondolod, hogy azért tette, mert belülről . . . mert belülről .. . érted, ugye?
