A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
113 XI. Pius akkor d’Herbigny és mások véleményéhez csatlakozott: titokban kell püspököket kinevezni és felszentelni, mégpedig minél több nemzetből és rítusból. Főbb vonásaiban már láttuk ennek a megoldásnak a megvalósulását: 1926-ban d’Herbigny Moszkvában és Leningrádban egy francia, egy orosz, egy lett és egy lengyel születésű püspököt szentelt. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kísérlet elsősorban negyatív eredményeket hoz: a szovjet rendőrség kezére játssza a legtehetségesebb és legtevékenyebb papokat; mielőtt pedig még elfognák vagy kiutasítanák őket, gyanúba kevernek mindenki mást, akivel lelkipásztori kapcsolatba lépnek. Titkos püspökkinevezések egészen rövid időre fellélegzést hoznak a katolikus életbe; de végeredményben megoldást nem nyújtanak. Vértanúkat szülnek, a tartós aratás biztosítására azonban nem elegendők. Az Egyház csak úgy élheti túl (ha túlélheti) a forradalmi vihart, ha közösségi életét és kultuszát nyilvánosan ismert és elismert helyeken gyakorolhatja, ha képzett papsága, megfelelő hitoktatógárdája van, és ha a Szentszékkel nyilvánosan közösségben élő püspökök irányítják. P. Wenger művéből az is kiderül, hogy a katolikusok vallásszabadságának elismerése a Szovjetúnióban maradandó sajátos okokba ütközik. Az egyik ilyen ok abban áll, hogy az ország katolikusai jórészt idegenek: németek, baltiak, lengyelek, főleg ukránok; katolikus hit és nemzeti érzés erősen egybevegyülnek bennük. Ehhez az okhoz hozzájön a szertartások közötti feszültség. A latin szertartású lengyelek szerint (a korabeli lengyel hierarchia és a lengyel származású jezsuita generális, P. Ledóchowski szerint) a szlávok között a latin szertartást kell megerősíteni, ha az Egyház jövőjét sziklára akarjuk építeni. A lengyelekkel részben azonos területen élő ukránok viszont a saját és az orosz kereszténység keleti rítusában látták a jövőt, és Michel dHerbigny is ezen a véleményen volt. Kitekintésként a pár évtizeddel ezelőtti történelemből a mába megjegyezhetjük, hogy a Szentszék ún. ,,keleti politikáját” nem a semmiből találták ki (találta ki Casaroli prelátus) a 60-as évek elején. Ennek a politikai elgondolásnak és megoldáskeresésnek a gyökerei visszanyúlnak a Róma és Moszkva közötti kapcsolatok 1917-1960- as történetébe. A történelmi folytonosságot pedig XXIII. János és VI. Pál pápák személye biztosítja; mind a ketten különböző módokon már a II. világháború előtt a Szentszék diplomáciai szolgálatában álltak. Egy tragikus sorsú személy Michel dHerbigny kiváló teológus volt. Alig múlt harmincéves, amikor első kiadásban megjelent fő műve: egy keleti és nyugati, új és
