A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
112 Minszk apostoli kormányzójává; őt 1932-ben száműzték, és élete utolsó évtizedeit Belgiumban, a leuveni bencések vendégeként élte le. Ezt az 1926-os epizódot az egyháztörténelem már régóta ismeri. Sokat írtak az egész kérdéskörről; de általában töredékes és hiányos értesülések alapján. Tavaly e cikkével azonos címen francia nyelvű könyv jelent meg. Szerzője az asszumpcionista Antoine Wenger atya, újságíró, történész, diplomata, a keleti egyházi kérdések szakértője. Munkája húszéves kutatásra épül. Jelen cikkünk nem a könyv alapján készült (nem olvastuk), hanem egy részletes könyv- ismertetés alapján. „Keleti politika” a század első felében Az 1917-es forradalom után a Szentszék kereste az új orosz- országi helyzethez való viszonyulását. Sem a probléma, sem a megoldás nem tűnt egyértelműen világosnak. A Szentszék politikai magatartása három fő formában mutatkozott, egymást követően, sőt párhuzamosan is. Voltak Rómában olyanok, akik azt hitték, hogy a szovjet hatalom elég gyorsan teljesen fel fogja számolni az ortodox egyházat, hiszen ez utóbbi szoros egységbe fonódott a cári rendszerrel. Lenin kijelentései alátámasztották ezt a felfogást: 1922-ben hangoztatta, hogy minél több papot ölnek meg, annál jobb szolgálatot tesznek a kommunizmus ügyének. Két jellemző tény ebben az összefüggésben: az 1922-es genovai konferencián a Szentszék delegátusai is azt a törekvést pártfogolják, hogy Oroszországot újra fogadják be a „civilizált népek” sorába; ugyanakkor a bíboros államtitkár megegyezést köt a szovjet kormánnyal, hogy más küldöttségekkel együtt a Szentszék küldöttsége is bejuthasson a Szovjetúnióba a pusztító éhínség leküzdésére. A helyzet újabb elemzése más magatartást eredményez. A szovjet rendszer maradandó jövőnek néz elébe; tehát tárgyalni kell vele, hogy a katolikus Egyháznak (és általában az egyházaknak) a helyét biztosítsák. Pacelli németországi nuncius 1925-ben kezdte meg a tárgyalásokat, és azok először gyorsan haladtak. A szovjet késznek mutatkozott arra, hogy a püspökkinevezésekhez a pápának javaslattevő és megerősítő jogot ismerjen el. A Szentszék beleegyezett volna, hogy a papok hűségnyilatkozatot tegyenek a rendszernek, ha a rendszer engedi a gyermekek hitoktatását. Hamarosan azonban a szovjet fél vonakodni kezdett, és ebből a pápa megértette, hogy nincs komoly tárgyalási szándékuk.
