A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-02-01 / 2. szám

85 N. F. SZABAD-E RÁGNI A SZENTOSTYÁT? Kb. 15 évvel ezelőtt ez a kérdés sok gyakorló keresztényre, legalább át­menetileg, nyomasztóan hatott. Főleg az évtizedes, több évtizedes gyakorlatra épülő érzéseiket, az Oltáriszentség iránt kialakult tiszteletüket zavarta az új tí­pusú szentostya, amelyet nehéz vagy lehetetlen volt rágás nélkül feldolgozni. El is gondolkodtak a kérdésen, és esetleg tanácstalanok, bizonytalanok maradtak. Évszázadok óta az Eucharisztiát (karácsonyi énekünk szavaival) ,.hópe­hely ostya, csöpp búzakenyér” formájában ismertük; vétel után szinte azonnal elolvadt a szánkban. Kialakult és közvéleménnyé vált az a felfogás, hogy az Ol­táriszentség iránti tisztelet megkívánja, hogy ne rágjuk meg az ostyát. Amikor első áldozásra készültünk, esetleg a hitoktató azt a benyomást ültette el ben­nünk, hogy a szentostyát megrágni, sőt egyáltalán a fogunkhoz érinteni bűn. - Ezzel a mélyen belénk gyökerezett érzéssel kellett leszámolnunk, amikor az eucharisztikus kenyér vastagabb, keményebb és esetleg nagyobb lett. Ennek az új típusú ostyának a létjogosultságát főleg az igazolja, hogy iga­zabban elmondható szent kenyérnek, mint a régi. (Még az ötvenes években egy holland teológus társam hitoktatás közben érdekes felfedezést tett: a kisgyere­kek könnyebben belátták, hogy az ostya Jézus szent teste, mint hogy az ostya igazi kenyér.) A keleti egyházak, és régebbi korokban a latin egyház is. igazibb kenyeret használtak és használnak, mint a .Jiópehely ostya”. Nyilván az Úr Jé­zus maga is az utolsó vacsorán olyan kenyeret nyújtott tanítványainak, amely a zsidó macesz rokona. Ez a kenyér másfajta tiszteletnyilvánítást kíván, mint az, hogy nem rágjuk meg. Maga az evangélium Jézus testének megevéséről beszél. A János-evangé- liumban olvassuk (6,53): „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok vérét, nem lesz élet bennetek. Megevésről és megivásról van szó; a görög szöveg talán nem nyomatékozza a rágást, de mindenesetre a normális emberi evésről, el­fogyasztásról beszél. Bizonyára valamennyien, és már jó ideje, túljutottunk az itt tárgyalt prob­lémán. Érdemes most tudatosítanunk és végiggondolnunk azt, ami másfél évtize­de az egész latin Egyházban és a mi egyéni keresztény életünkben lezajlott. - Egyébként nem az egyetlen ilyen dolog volt; szoros összefüggésben állt vele pl. az, hogy a szentmisét népnyelven kezdtük végezni, hogy a pap a nép felé fordul­va misézik, stb. Általános tanulságul azt vonhatjuk le, hogy mindig nyitott lélekkel és ru­galmasan kell fogadnunk a nehezünkre eső változásokat is: azokat, amelyek hi­tünk alapjait ugyan nem érintik, de gyakorlatunkat, megszokásainkat, életérzé­sünket talán alaposan megrendítik. Magának mindenki sokkal könnyebben és szívesebben megbocsát, mint másoknak. Széchenyi István

Next

/
Oldalképek
Tartalom