A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
64 Ezek a megállapítások a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a kormány és Hazafias Népfront Országos Tanácsa nevében hangzottak el a temetési gyászszertartás során. Az a tény, hogy a hivatalos delegációban a Hazafias Népfrontot a legmagasabb tisztségviselő képviselte (ő tartotta a búcsúbeszédet is), az államtanács és a kormány képviseletében pedig csak helyettesek voltak jelen — protokollszerű- en is kifejezte a hivatalos álláspontot az elhunyt személyéről és a katolikus egyház politikai értékeléséről. A Hazafias Népfront (melynek az elhunyt bíboros elnökségi tagja volt) a magyar közélet hivatalos fóruma, mely az ország társadalmi szervezetei (a politikai szótárban ilyen az egyház is) és a párt partneri kapcsolatának van hivatva keretet adni a nemzeti egység építésének munkájában. Az egyház intézményes részvétele e szervezetben a hivatalos értékelés szerint hivatalos felértékelést jelent régebbi helyzetével szemben, amikor az egyházzal csak egy államigazgatási intézmény, az Állami Egyházügyi Hivatal tartotta a kapcsolatot. Az elhunyt egyházfő iránti nagyrabecsülést fejezte ki az is, hogy a temetéssel kapcsolatos organizációs teendők jelentős részét a külügyminisztérium intézte. Az egyház és állam új viszonyának előzményei Az egyház életét az ötvenes évek végétől befolyásoló külső adottságok között első helyen kell említeni a politikai vezetés programját a nemzeti egység létrehozására. Lékai bíboros mint az egyház vezetője magáévá tette ezt az egyház javát is szolgáló programot, és megvalósításán fáradozva kivívta az ország vezetőinek nagyrabecsülését és tiszteletét. A nemzeti egység programja, melyet a politikai vezetés még az 1950-es évek végén elhatározott, és egy 1958. júliusi párthatározat az egyházakkal és a vallással kapcsolatos politikára is alkalmazott, „az ország legnagyobb vallásfelekezete”, a katolikus egyház részvétele nélkül nem valósulhatott volna meg. Csakhamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy a papi békemozgalom, ez az 1949-ben létrehozott, az államhoz feltétlen lojális papi csoportosulás, mely akkoriban sikeresen működött közre a püspökök tárgyalóasztalhoz ültetésében, nem léphetett fel a katolikus egyház képviseletében. A kormányzat már 1955-ben megpróbálkozott segítségükkel egy modus vivendit kereső konszoli- dálódási folyamatot elindítani, de ez a kísérlet a politikai vonal hirtelen letörése miatt meghiúsult. Ekkor Róma is feladta addigi várakozó álláspontját, betiltotta a mozgalom egyházi cenzúra nélkül megjelenő sajtótermékeit (Kereszt, Bulletin Catholique Hongrois), és az engedély nélkül politikai mandátumot vállaló papokat kiközösítette. Ezután már hiába tette lehetővé Grösz József, a püspöki kar akkori
