A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
410 Hét végén lementem egyszer nagyanyámékhoz falura. Ha Jól emlékszem, barackszüretre. Amint ballagok ki a kert végében sorakozó gyümölcsfákhoz, látom, hogy a szomszéd gyerekek rózsákat adogatnak ki a kerítésen. Amolyan ócska falusi vesszőkerítés az, és a külső oldalán nagy bogáncs terebélyesedik. Jókorára nőtt, virága is látszott már. Hát azok az oktondi gyerekek teletűzdelték a bogáncsot rózsákkal. Már volt is rajta egy csomó. Elég fura dolog, gondoltam; dehát gyereknek játék. Én is sok ostobaságot kitaláltam, amikor gyerek voltam. Naplementéig szedtük a barackot, szürkült már, mikor bevittük. A bogáncsról rég megfeledkeztem. Másnap persze misére kellett mennem. Nem lehetett elmellőzni. Itt még a réginek ismertek, és nem akartam nagymamát megbántani. Mise után aztán kibandukoltam megint a gyümölcsösbe: maradt-e még a fákon valami? Hát nem sok — állapítottam meg némi önelégültséggel —, s az kell a gyerekeknek, böngészni. De amikor visszafordultam, és a szomszédék kerítéséhez értem, megtorpant a lábam. A bogáncs! Igen, a bogáncs, tele- és teleaggatva rózsával. De a nyári hőségben mind elhervadt, elkókadt. Milyen szépek voltak tegnap ezek a rózsák! Még a tövises bogáncson is! és most... igen, most legfeljebb a szemétre valók — állapítottam meg kérlelhetetlenül. De a bogáncs lila virága a hőség ellenére üdén és frissen virított a rozoga kerítés oldalán. — Hát ez az! — ütöttem hirtelen a homlokomra. — Rostos néni vallásossága ráaggatott rózsa. Nem az övé, nem a sajátja, nem az ő — hogy is mondják ezt? - belső életéből fakad. Az anyámé meg az apámé meg a Katié, az az övék. Nem rájuk aggatott idegen valami. Természetes, hozzájuk tartozik. A Rostos nénié mesterkélt, felvett, idegen. — Hó, hát ez az! - kiáltottam újra - éppen ezt kerestem! És Koki a pepita ingében is vallásos. Igenis, vallásos. Nem azért, mert templomba jár, mert áldozik! Hanem azért jár templomba, és azért áldozik, mert igényli. Belülről. Azért nem fontos neki, hogy ünneplőben van-e vagy a mályvaszínű nadrágjában, ha áldozik, és azért nem törődik azzal, hogy mit szól a kapitány meg az utasok, ha lekapja az ingét, és azzal integet azoknak, akiknek egy kicsit a szívét is odaadta! A Rostos néni senkinek sem adja a szívét. Még Istennek sem! Nagy lépésekkel siettem le a házhoz. — Halló! — kiáltottam vidáman, és fölkaptam a kis négyéves Mancikát, aztán magasra fellendítettem, a nyakamba ültettem, és körüllovagoltam vele az udvart. Sikítva ujjongott a kis csöppség. Mikor visszaértem vele az ajtóhoz, hirtelen letettem a földre.
