A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
407 Belon Gellért ÖRÖMMEL ÉLNI Jézus áldozata nem akarja kiölni a lélekből az élet örömét. Maga mondja az áldozathozatal és az önmegtagadás egyik fajtájáról, a böjtről:„Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük ... Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz.'' (Mt 6,16). Jézus ezt nemcsak azért mondja, hogy elpalástoljuk az emberek előtt arcunk szomorúságát, hanem hogy igazán tudjunk örülni annak a kevésnek is, amit böjtben magunkhoz veszünk. Ez az áldozatot palástoló érzés éppen olyan igaztalan lenne, ha csak a palástolás céljából tanácsolná Jézus, mint a farizeusok kettős-leikűsége. Jézus azt akarja, hogy az áldozat ne vegye el az élet örömét. Mint ahogy a házastársak is megőrzik az egymásban való tetszés örömét, ha — mint láttuk — súlyos áldozatokat is hoznak egymásért. És ahogy — Jézus hasonlatában — az asszony sem emlékezik, mert ,,azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többet gyötrelmeire" (Jn 16,21). Ez a kijelentése Jézusnak klasszikus helye az önmegtagadá- sos élet örvendező jellegére. Úgy tagadjuk meg magunkat, hogy az örömünket ne veszítsük el, és úgy tanuljunk meg örülni, hogy az önmegtagadás és az áldozatosság lelkű letét el ne hagyjuk. Mindezt megtehetjük, hiszen Jézus mondta, hogy az Isten „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). És a keresztény ember örül, mert tudatában van annak, hogy Isten „nem maradt ismeretlenségben, mert jót tett, adott . . . esőt és gyümölcsöt érlelő nyarat, ételt és szívetekbe örömet" (ApCsel 14, 17). Mindezt tehát Isten kezéből veszi a keresztény. Ahogy Jézus mondja, hogy Isten táplálja és