A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

42

Catherine Marshall

KALANDOZÁSAIM AZ IMÁDSÁGBAN

(fordító tta R uff Ka talin)

Az ima iskolájába csak akkor léphetünk be, ha előbb két vizsgakérdésre válaszoltunk: Az első: valóban szükséghelyzetben vagyunk? - A második: beismerjük, hogy azt képtelenek vagyunk megoldani?

Mindazt, amit az imával kapcsolatban tanultam, az azoknak az időszakoknak az eredménye volt, amikor erre a két kérdésre hangos igen volt a válaszom. Életemre visszatekintve ezek a súlyos idők mint hegycsúcsok emelkednek ki, és nem az elcsüggedés völgyeit képezik, mint azt valaki feltételezhetné. Hegyormok, mert minden alkalommal valami nagyon fontosat tanultam Istentől, az Ö valóságáról és csodálatos képességéről imáink meghallgatásával kapcsolatban.

Gyermekkoromban ilyen időszakot éltem át a sötétségtől való iszonyatos félelem miatt. Tizenéves koromban a főiskolai kiadások fedezése látszott megoldhatatlannak. Ekkor tanultam meg azt, amit az álmaink megvalósításáért mondott imáról írtam.

Huszonhétéves koromban a szükséghelyzetbe súlyos betegségem sodort. A hegycsúcsként kiemelkedő tanulás eredménye a megadás imája lett.

Harmincas éveimben óriásként emelkedik ki férjem, Peter Marshall halála és az azt követő kisebb hegyormok: hogyan neveljek egy fiút apa nélkül; a magam számára: minden szakmai gyakorlat hiányában hogyan találjak egy karriert életemnek ebben az időszakában. Ekkor tettem magamévá a követelő imát.

Évek múlva, miután már házasságot kötöttem Leonard LeSourd- ral, magamra vállalva három kis gyermekét, újra az ima iskolájának az ideje következett. Szokás szerint a két vizsgakérdésre válaszolni nem volt probléma: nagy szükségben voltam, és alkalmatlanságom nyilvánvaló volt. Ezekből az évekből származik a segítség nélküliek vagy tehetetlenek imája.

Igaz, legtöbbször nem személyes problémák kényszerítettek térdre. Valamelyik barátom problémája talán, vagy az, amit olvastam valahol a mi háborúktól megtépázott, éhínségben szenvedő világunkról. De a feltétel mindig állt: nagy szükség, amivel szemben csak elégtelen eszközök álltak rendelkezésre . . .

. . . Amit én különösképpen hiányoltam, amikor szükségben voltam, az az iránymutatás az imához, annak is a legalázatosabb és legalapvetőbb formájához: a kéréshez. Ez a gyermek imája, aki egy