A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-07-01 / 7. szám
331 Hozzászólásom, bár a levél ürügyén, mégis főleg a névtelen hallgatóknak szól. teremtett világ egyik legnagyobb csodája az emberi lélek. Ennek egyik legnagyobb csodája: a rácsodálkozás a csodára... Minden jelenség valami módon csoda, és minden csoda titkot őriz. Ki érezne erre jobban rá, ki tudná ezt jobban elmondani, mint a lírai költő?” Ilyen bevezetés után mondja el a levélíró az említett verssel kapcsolatos kérdéseit és fenntartásait. Mindjárt az első észrevétel mintha kissé mellétalálna. Szabolcs költeménye témaszerüen nem „ a szerelem biológiai, testi jelenségeire”, hanem a megter- mácenyülésre, az új élet fakadására való rácsodálkozás. (Persze az új élet forrása a szerelmi, testi találkozás; a vers is ennek összefüggésében beszél róla.) Az, hogy a szóban forgó vers „megreked” a testi jelenségek „bővérű ábrázolásánál”, nyilván szándékos. Pontosan ez a költemény mondanivalója és kifejező eszköze. — Vegyük csak sorra a következő „tételeket”. a) A megtermé- kenyülés csodálatos csoda, b) Testi tényezői sokszerűek, bonyolultak, káprázatosak. c) Szakadékos emberi vágyak és érzések folynak össze benne, d) Egzisztenciális mélységei egészen egyedülállóak. - Szabolcs költeménye ezt mind elmondja, de nem ezekkel az elvont, sablonos kifejezésekkel. Merész sajátossága az, hogy a testi tényezők szép fogalmazású megnevezésével vagy megsejtetésé- vel mond el minden egyebet: azt, ami azokat magasztosságával, és azt is, ami mélységével haladja meg. Ez a vers nyilván nem formális hitvallás akar lenni. A költő olvasójára hagyja, hogy a „bővérű ábrázolásban” hittel „rátapintson a minden titkok mélyén rejtőző titokra, a Titkok Titkára, Istenre”. Első pillantásra ezt nem segíti elő, sőt gátolja - botránkoztat. De a vers maga nem engedi, hogy botránkozás- nál megrekedjünk; csodálatos dolgok gazdagságára, csodálatos összefüggésekre nyitja meg a szemünket. És addig nem hagy nyugton, míg az „életfát", a „sikamlós kígyót”, az „életajtót” nem a Titkok Titkában való részesedésként szemléljük. Ez csak bizonyos belső megosztottságunk erejéig fog sikerülni, mert a nemiséggel kapcsolatos zavaros képzeletünk és indulataink teljes lenyugvásáig sose jutunk el. Levélírónk a továbbiakban felveti a kérdést: „Miért tartjuk a papokat?” Véleménye szerint nem azért, hogy ilyen verseket írjanak. Aquinói Szent Tamást, az Eucharisztia költőjét említi követendő példának. De vajon Szent Tamás és vele együtt a himnuszköltők jelentik-e a pap költő egyetlen lehetséges típusát? Maga a Szentírás nem tartalmazza-e pl. Ezekiel (a pap!) 16. fejezetét? Még a következő kérdés is sorra kerül: hitbuzgalmi lapban van-e helye az ilyen költeménynek? Ezt a kérdést így általánosságban most nyitva hagyom — és inkább két részletkérdésre térek ki, amelyek a levél írójával folytatott személyes beszélgetésben merültek fel. a) Lehet-e A Szívet, ha ilyen verset közöl, egy tízéves kislány kezébe adni? - Véleményem szerint nagyon kevés tízéves gyerek ért meg ilyen költe
