A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-06-01 / 6. szám

281

mam magyarul beszélgetni. De pl. Chicoutimiben öt és fél éven keresztül mindennap magyarul miséztem (persze nem nyilvánosan). Sherbrooke-ban és Chicoutimiben sokat olvastam és írtam magyarul; egy tucatnyinál több magyar levelezőm volt, sokféle emberek a világ különböző sarkain. Néhányszor, európai nyelvészkongresszusok alkalmával, jártam Magyarországon is - sajnos, mindig csak rövid időre. Megismerkedtem és Kanadában, Magyarországon többször találkoztam „édes anyanyelvűnk” közismert művelőjével, Lőrincze Lajossal, aki jó barátom. Amikor egyszer 1981-ben rövid levéllel fordultam az Édes Anyanyelvűnk folyóirat szerkesztőségéhez, hű másolatban közölték levelemet. Egy ideje megint Montréalban élek, az itteni jezsuita könyvkiadó munkatársaként (lektoraként); megint rendszeresen alkalmam van magyarul beszélgetni, tanulni, sőt tanítani is.

Milyen nyelveken beszél? Milyen tanulságokkal jár a nyelvésznek annyi különböző nyelv tudása?

Jónéhány nyelven olvasok és/'vagy beszélek. A pontos szám vagy a felsorolás nem fontos. Csak annyit említek, hogy egyebek közt az ószövetségi hébert — amelyet már a negyvenes években tanár nélkül tanultam — még mindig gyakorlom, naponta olvasva, főleg a zsoltárokat.

Aki idegen nyelveket ismer, beszél, annak szélesebbre tágul a szellemi látóhatára; az felfogja a nagyvilág számosabb eseményét, és mélyebb betekintést nyer. Valamit megismer más látás- és felfogásmódok titkaiból. Ugyanakkor megmarad a saját örökölt fogalmai foglyának. Korlátozva van, de világosabban látja a korlátáit, és képes kitekinteni, túlnézni, messzebre látni.

Mint már említettem, engem mint nyelvészt elsősorban a nyelvek szerkezeti elemzése és összehasonlítása érdekel. Néhány egyszerű példát említenék arra, hogy a magyar miért érdekes számomra. A magyar szófajok nem olyan élesen különböznek egymástól, és vannak kevésbé megszokott mellékfunkcióik; érdekes pl. az, hogy ragozott igealak jelzői szerepet tölthet be („a Petőfi megénekelte Alföld”), vagy hogy főnévi igenévhez birtokrag járulhat („meghalnunk becsület dolga”). Az ún. „igeidők” a magyarban nem is olyan egyértelműen igeidők („máris jövök”: jelen; „egy hét múlva megint jövök”: jövő; „egy éve azt ígértem, hogy hamarosan jövök, és álltam a szavam”: múlt). Az első személyű felszólító igének más nyelvekben nincs pontos megfelelője („mit is tegyünk?” — más nyelvek vagy nem ugyanezt mondják, vagy kevesebbet mondanak, pl. „quoi faire”). Véleményem szerint a nyugati nyelvek befolyására és a magyar nyelv belső törvényeivel ellentmondásban újuk külön a határozott névelőt a névszójától („a ház” helyett „aház” lenne helyes, mint „házban” stb.). Legyen