A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
59 mórt, az éhséget? Hát nem elég hatalmas az Isten, hogy ha kell, a kövekből is kenyeret teremtsen?” Sokszor bizony tehetetlenül állunk e kérdéssel szemben. Csodával szeretnénk a bajokat orvosolni, de nem vagyunk rá képesek. Ügy érezzük, néha az ima sem segít. Álljunk tétlenül, összetett kézzel? vagy engedjük, hogy Isten igéje hasson át, hogy valóban megtegyük azt, ami tőlünk telik? És azt tegyük meg őszintén, becsületesen! Ha mi, keresztények, összefognánk, és valóban megtennénk azt, ami rajtunk múlik, és amit az Úr megkíván, másképp nézne ki a világ. Sokszor minket is elfog a kísértés, hogy csak akkor leszünk képesek a bajokon segíteni, ha miénk lesz a hatalom, és rá tudjuk erőszakolni akaratunkat másokra. Gyűlölet gyűlöletet szül, vérontásra vérontás a válasz. Aki nem Isten akarata szerint jár el, aki nem Istennek szolgálva teszi azt, ami tőle telik, az a Sátánnak szolgál; ahelyett, hogy építene, romból. A kihívó magatartás, vakmerő kockázat szintén nem megoldás. Isten kegyelme akkor lesz velünk, segítsége akkor jelent szabadulást, akkor hallgat meg minket, vezet ki a nyomorúságunkból, ha őszinte lélekkel imádjuk őt, teljesítjük akaratát, és szeretettel, megértéssel segítjük egymást. Szájjal hirdetjük, hogy Jézus az Úr, és szívünkben hisszük, hogy ő velünk van, és ő a mi szabadulásunk. A só elvész az ételben, de ízt ad neki, és megóvja a romlástól. A kovász felszívódik a tésztában, de át is j'áija az egészet. Nem látszik, és hatása mégis mindenütt érezhető. így van jelen Isten népe is a világban: nem külső csillogással, de jósággal és szeretettel. A világiaknak, akiket Isten — mint minden krisztushivőt — a keresztség és a bérmálás által az apostoli munkára küld, általános kötelességük és joguk, hogy mind egyénileg, mind társulásokban azon dolgozzanak, hogy az üdvösség isteni hírét az egész világon minden ember megismerje és elfogadja; ez a kötelesség különösen olyan körülmények közt sürgető, amikor az emberek az evangéliumot csakis általuk hallhatják, és Krisztust csakis általuk ismerhetik meg. (Egyházi Törvénykönyv, 225. kánon, 1. §)
