A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
573 Az orvos véleménye szerint már meg is vehetik neki a koporsót és a sírhelyet a lőcsfalvi temetőben, mert itt emberi erő már nem segít. — De segíthet az Isten — gondolta annak idején a fiú anyja, és hosszadalmas tanakodás után az apával együtt elhatározták, hogy fogadalmat tesznek. El is mentek a templomba, imádkoztak, gyóntak, áldoztak, misét hallgattak. Megígérték, hogy ha a gyerek életben marad, ezt minden évben március 25-én megismétlik. Közben azonban sok minden történt. A család nőtt, a gondok szaporodtak, a család elköltözött. Az új helyzetben bizony megfeledkeztek, hogy mit is fogadtak. * * * Közben a család újabb megpróbáltatásnak nézett elébe. A legkisebb gyerek, egy kisleány ka lett súlyos beteg. Az orvos itt sem ígérhetett sokat. Mint mondta, a kislányon csak Isten segíthet. Ahogy az orvos ezt kimondta, eszükbe jutott az Andris esete. Hogy menjenek most bajukkal az Isten elé, mikor Andris itt él, mert az Isten megsegítette, de közben ők maguk nem teljesítették, amit fogadtak? Tehát először teljesíteni kell a régi fogadalmat. Igen ám, de Andris a sok tanulás közben hadilábra került gyermekkori hitével, s nem akart hallani Istenről, papról, egyházról. A gazdasági akadémia nem a legjobb hely a vallás ápolására. — En bizony nem megyek el Lőcsfalvára paposkodni — jelentette ki hetykén. — Márpedig csak Istennek köszönheted, hogy élsz — repli- kázott az anyja. — Micsoda beszéd ez, fiam — szólt bele Haracs András is. — Utóvégre az ígéret az ígéret, akár hiszel, akár nem; az ígéretet egy becsületes embernek meg kell tartania. Ezt az érvelést ifjabb András is belátta, s ő is felült a társzekérre. De több is történt. Isten és a Lélek, úgy látszik, nemcsak életben tartották, hanem tovább is működtek benne, mert őt is ott láthatta a lőcsfalvi nép az áldoztató rácsnál a fogadalmi misén. * * * A lőcsfalvi pap pedig nem győzte az esetet prédikációiban emlegetni, mikor bizonyítani akarta Isten csodálatos útjait az emberi életben.
