A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
55 relmesével; számára a Kármel nemcsak valami rendkívüli lelki kaland volt, hanem a legtágabb horizontok ölelkezésének helye, az Egyház missziós gondjainak és szükségleteinek benső megosztása. Szeretettel hívunk mindenkit - akár szemlélődő, akár apostoli hivatása van -, aki ma a lényeget keresi, aki átér zi az emberi személyiség belső méreteit, aki a Lélek után vágyakozik, mert csak az tud igazi imádságra gerjeszteni, csak az ad teológiai értéket egész életünknek - szeretettel hívjuk őket: forduljanak Lisieux kármelitája felé. Kifejezésmódján természetesen szükségképpen rajta hagyta jegyét a saját kora, de ezen túlmenően hasonlitha- tatlan vezető az imádság ösvényein. Éppen ilyen fontos manapság a remény megújítása. Sokan keservesen megtapasztalják fizikai és erkölcsi erejük határait. Joggal tartják szolidárisnak magukat a világ óriási problémáival, de tehetetlennek érzik magukat előttük. A napi munka nyomasztónak, értelmetlennek, haszontalannak tűnik számukra. Ráadásul néha a betegség tétlenségre kárhoztatja őket, az üldözés fullasztó leple terül rájuk. A legvilágosabban látók még jobban érzik gyöngeségüket, hitványságukat, kicsinységüket. Az élet értelme már nem tűnik ki tisztán, Isten csendje - amint mondani szokás — nyomasztóvá válhat. Egyesek passzív belenyugvásba süllyednek; mások bezárkóznak önzésükbe vagy az élet közvetlen élvezetébe; ismét mások megkeményednek vagy fellázadnak, végül vannak olyanok is, akik kétségbeesnek. „A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett” Teréz mindezeknek azt a tanítást adja, hogy ne számítsanak önmagukra, akár az erényről, akár a korlátokról van szó, hanem Krisztus titokzatos Szeretetére. Mert Krisztus nagyobb a mi szívünknél, belevon kínszenvedésének áldozati ajándékába és életének dinamizmusába. Bárcsak mindnyájunkat megtanítana Lisieux szentje a gyermeki lelkűiéinek királyi „kis útjára”, a gyerekesség, a passzivitás, a szomorúság ellenpólusára. Súlyos családi megpróbáltatások, skrupulusok, félelmek és más nehézségek könnyen megzavarhatták volna kibontakozását; a betegség nem kímélte fiatalságát; mi több, mélységesen megtapasztalta a hit éjszakáját. De Isten kegyelméből magának ennek az éjszakának a kellős közepén megtalálta a bizakodó ráhagyatkozást és a bátorságot, a türelmet és az örömet, egyszóval az igazi szabadságot. Arra buzdítunk minden jóakaratú embert, különösen a kicsinyeket és a megalázóitokat: elmélkedjenek a reménynek erről a paradoxomról. Végül úgy találjuk, korunk számára elsősorban kívámtos kegyelem a realista beilleszkedés abba a keresztény közösségbe, amelyben jelenleg hivatva vagyunk élni. Sok keresztény nem látja eléggé, hogyan lehet gyakorlatilag összeegyeztetni a személyes kibontakozást a vallásos engedelmesség, vagy a közös élet követelményeivel; a szabadságot a tekintéllyel; az életszentséget az intézményekkel; az emberekhez való viszonyunk őszinteségét a szeretettel; a karizmák különbözőségét az egységgel; a mindenmpi realizmust a jelen „prófétikus” kontesztálá- sával. . . Szent Teréz állandóan szembekerült ilyen problémákkal. Bizonyára hiába keresnénk nála ezeknek a kérdéseknek a modern megfogalmazását, még kevésbé megoldásuk rendszerét. De tagadhatatlan az a ragyogó intuíció, amely nővéreivel — köztük novicia- társnőivel - való mindenmpi viszonyát és rendi életének szűk keretei közé való beilleszkedését irányította. Finom érzékenységével, világos ítéletével, az egyszerűségre való vágyával, a
