A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-12-01 / 12. szám

538 lönféle keresztény csoport használ. Elsőnek az örmények torokhangú éneke ütötte meg a fülemet, és megvallom, nem valami kellemesen hatott. Ehhez járult a görög szerzetesek, majd a ferencesek Isten-di­csérete. Közben javítások folytak a templomban, így a munkások zör­gése, jövés-menése is növelte a zajt. Mindezt betetőzte az egymás után érkező zarándok csoportok vezetőinek a rikácsolása, akik különféle nyelvcsoportoknak magyarázták a templom érdekességeit. Elmélked­ni, imádkozni ebben a vásári zsivajban? De mielőtt még nemmel válaszoltam volna, és kifutottam volna a templomból, eszembe jutott János evangéliumának sora, amelyet karácsonykor a nappali misén olvasunk: „És az Ige testté lett, és kö­zöttünk élt.” Ebbe a vásári, tolakodó zűrzavarba lépett bele az Üdvö­zítő. Azért lett emberré, hogy megossza sorsunkat; és én most azoktól menekülnék, akikért Ű emberré lett? Elszégyelltem magam, és attól kezdve nem bántott a zűrzavar: Amint Ő szeretett minket, nekem is úgy kell szeretnem ugyanazokat az embereket. Nem szabad a kará­csonyt túlságosan elszellemiesíteni, az emberi elemet elhagyni, és csak az angyalokra, a mennyországra gondolni. Karácsonykor az Isten és ember, ég és föld találkoztak. Ennek a találkozásnak mesteri leírását adja Pázmány Péter ka­rácsonyi prédikációjában, amint ecseteli, hogyan szemlélte a szent Szűz a gyermekét .. . Mikor azért elközelgetett születésének ideje, kimondhatatlan örömmel tellyesíté Szent Annyát. És miképpen az első Ádám- ra, csendesz és kedves álmot bocsáta Isten, mikor Évát oldalá­ból éppíté: úgy a szeplőtelen Szűznek értelmét, mennyei elmél­kedéseknek mélységes tengerében; akarattyát, isteni szerelem­nek gerjedező tüzében, mindenestül elmeríté, mikor Urunkat elhozá; és, mint egy mély álomból, az isteni dolgok csodálko­zásából felocsódván; előtte látá szülöttét: Urát, Teremtőjét. Azért, öröm- és félelem-közöt nem tudván, mit mivelne, térd­re borulván, hihető, hogy eképpen szól lőtt néki: oh áldott gyer­mek! oh felséges Isten! oh édes Fiam! oh én mennyei szent A tyám! oh Uram Teremtőm! ki vagyok én, hogy alázatos szoJ- gálódat ily nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged mint fia­mat; vagy imádgyalak,mint Istenemet? Bétakarjalak-e mint anyád; vagy tisztellyelek-e mint szolgálód? Tejet adgyak-e, vagy temjénnel áldozzam néked? Hogy lehet, Uram, hogy ölem­be vegyelek téged, ki az egeket bétőltöd? Mint táplállyalak té­ged, ki minden állatokat eledellel tartasz? Efféle sok, és mí- tőllünk gondolhatatlan aitatosságok-után, végre ölelvén, csó­kolván, sírván, örülvén, ölébe vévé és nagy böcsűllettel bétakar- gatá Fiát, Attyát, Istenét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom