A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-10-01 / 10. szám
454 lágot megnyeri is, de lelkének kárát vallja, vagyis az üdvösséget elveszíti?!” (Lk 9,25.) Gyakran kell lemondanunk földi előnyökről, javakról, káros élvezetekről, esetleg földi életünkről is, hogy elnyerjük az örök életet. „Aki énmiattam és az Evangélium miatt elveszti életét, megmenti azt” (Mk 8,35). Mindez nem jelenti azt, hogy a keresztény a „másvilágért” leértékeli, „megveti” a földi életet, vagy elhanyagolja evilági kötelességeit. Éppen az örökkévalóság távlatában lesz igen nagy érték ez az élet (még ha relatív is); éppen mivel evilági életünktől, szeretetszolgálatunktól függ örök sorsunk, mindenkinél jobban helytállunk; siettetjük a végső átalakulást azzal, hogy emberibb, igazságosabb, szabadabb világot teremtünk, ahol mindenki szabadon szolgálhat Istennek, hogy „megmentse lelkét”. „Szent Pál tanítványai azért várták lélegzetfojtva a nagy napot, mert az Emberfiától várták az élet problémáinak és igazságtalanságainak személyes és kézzelfogható megoldását. Az Eg várása csak akkor élhet, ha ez a várakozás megtestesül. Ma milyen testet adunk mi várakozásunknak? Egyetemes emberi és óriási nagy reményekbe testesítsük! (. . .) Minél nagyobb lesz az ember, minél egységesebb, tudatosabb és saját erejének ura lesz az emberiség, annál szebb lesz a teremtés is, tökéletesebb az imádás, és Krisztus — a misztikusok számára — annál méltóbb Testet fog találni a föltámadásra. (. . .) Mindent Cser László TÁRSADALOMRAJZ Ha rajzolni tudnék, fehér papíron szurokfekete krétával rajzolnám. Ha festő volnék, akkor akvarellel, egymásbafolyó hét színnel, ahol a legtöbb a szürke, a barna és a fekete lenne. Mivel azonban csak betű adódik nekem, s az is úgy-ahogy, hát azzal vetem papírra. A rozoga pajta az út mellett áll, kicsit hanyatt dőlve. ígérjük, hogy lebontatjuk, de egyelőre várunk. Szerszámok, mókusok lakják. Galambok is, nagy örömére a mókusoknak. Tavaszi párzás után a mókusok csenik a galambfészekből a tojásokat, s milyen szaporán! A pajta előtt farakás, előtte térség. Aztán a mi lakóházunk. A nagyablakos ebédlőből mindent látni, ami odakint történik. Azt is, hogy a pajta és a ház közötti térséget ellepte éjszaka a hó. Azt is, hogy a liceumbokron porzik a hó, szürke-barna verebek ugrálnak az ágakon, rázzák a havat és csitítják éhségüket. A száraz, hatalmas fa úgy veti szét az ágait, hogy egy temetőre való fakereszt lát-
