A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-07-01 / 7. szám
307 zsef, a magyar közművelődés apostola is csak 14 éves korában tanult meg magyarul. Ellenzékének másik érvét, hogy a zenéje nem is magyar, Liszt maga cáfolta meg egy 1860-ban keltezett levelében, amelyben bizonyos hazafiakról esik szó: „Számukra a Rákóczi-induló nagyjából azt jelenti, amit Omárnak jelentett a Korán, legszívesebben tűzbe vetnék az egész zeneirodalmat ennek a szép érvelésnek az alapján: vagy benne van a Rákóczi indulóban, vagy nem ér semmit sem." Időszerű felvetni a kérdést, hogyan sáfárkodik hagyatékával szűkebb családja, a magyar nép. Felhasználja-e saját kultúrája emelésére, táplálására, merít-e belőle annyit, amennyit meríthetne? Méltók vagyunk-e a rólunk festett képhez, azok vagyunk-e valóban, aminek minket látott és művei tükrében láttat? Eleget nézünk-e ebbe a tükörbe, és elegen vagyunk-e, akik ebben a tükörben meg is tudjuk magunkat látni? Liszt abból az emberfajtából való volt, amely örök elégedetlenségtől hajtva mindent meg akar változtatni, mindent szebbé-jobbá akar tenni, amit csak a földön talál. Ebből kerülnek ki a művészet, tudomány nagyjai, a nagy felfedezők, feltalálók, politikában a nagy forradalmárok, Kolumbuszok, Galileik, Kos- suthok, akik mind másképp hagyták maguk után a világot, mint ahogy találták. Természetesen sok az elégedetlen, aki szeretné megváltoztatni a világot, de nem tudja. Liszt tudta. Műveiben megvan az a titokzatos, eleven éltető erő, ami hiányzik sok, külsőre hasonló műből. Sokan próbáltak az ő századában új zenét írni, azaz sokakban tört a világszerte bontakozó új szellem művészi kifejezésre, de keveseknek sikerült azt maradandó formába önteni. Liszt e kevesek közül való. És valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak. Ha nem többet, annyit: Mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem. Középszerű tehetségek fejlődése — ha van —, rendesen a bonyolultság, mesterkéltség, csillogás felé halad; az a kevés, amit mondani tudnak, mindig a cifrább köntösbe burkolódzik. Az igaziak azonban az egyszerűség felé tartanak, mind jobban félretolva a külsőséges hatást, gondolatuk mind inkább levetkezi azt, ami nem tartozik organikusan hozzá. Ezen az úton járónak mutatkozott Liszt Ferenc is. Forma a legmagasabb hatványon: a többtételes, ciklikus művek darabjainak összefüggése. A régi mesterek biztos ösztöne már olyan időkben is tudott egységet teremteni a sorozatos művekbe (a zenei anyag homogénségével, a karakter egybehangolásával), mikor még nem kívántak tőlük mást, mint kellemes zenék változatos füzérét. Mire a zene Beethovenig mélyült, ez az egység követelménnyé vált. Egész nagy műveket egyszerre koncipiálni senki annyira nem tudott, mint ő. Korabeli fametszet
