A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-06-01 / 6. szám
253 den Isten teremtő erejéből való, tanít a Kolosszei levélben Szent Pál apostol. És Szent Lukács evangéliumában fölteszi az írástudó az Ür- nak a nagy kérdést: ki az én felebarátom? Jön az irgalmas szamaritánus gyönyörű története. Történet is lehetne; valószínűleg csak példabeszéd. De olyan, aminek értelmét egyszerre világosan látja mindenki. Az északi nagy zarándokút Jeruzsálem felé Jerikónál ereszkedett le nehéz, veszélyes környékeken. Ott könnyű volt rablók kezébe esni az embernek. Sokan éltek akkor is abból, hogy a másikat kifosszák. Ez mindennapi esemény volt. Ami a szegény megsebzett, kifosztott emberrel történt, az rendkívüli volt. Hogy a pap és a levita elment mellette és nem vették észre; úgy látszik, sietniük kellett az áldozat bemutatására; vagy úgy látszik, nem akarták az áldozat bemutatása előtt sebesült ember érintésével tisztátalanná tenni magukat; talán már halottnak is vélték azt a félhalott embert. Mindenesetre továbbmentek. Majd az idegen, a gyűlölt, lenézett idegen, akivel a zsidók szóba sem álltak, majd az megmutatja a nagy tanítást. Sokszor hallottuk már ezt a példabeszédet, de talán nem mé- lyedtünk el egészen az értelmében. Min fordul meg az igazi testvérszeretet, -szolgálat? Először is ez az idegen észrevette, meglátta az út mentén fekvő embernek a szenvedését, kifosztott és megsebzett voltát. Sokszor nincsen szemünk sem meglátni másnak a baját, másnak a szenvedését észrevenni, úgy el vagyunk magunkkal foglalva. Valószínűleg ő is, szamarán áruit szállítva vagy áruért menve, azon gondolkozott, milyen vásárt fog csinálni. De meglátta felebarátját. Nemcsak meglátta; ez még csak értelmi kérdés, ez még csak a szemnek a kérdése. Megesett a szíve rajta: valami megmozdult nemcsak a szemében, hanem megmozdult valami belső emberségében, megmozdult a szívében. Mikor közelebb ment és látta, hogy idegen, akkor már az ő látása és szívének megindultsága akkora volt, hogy ez nem számított semmit. Nem kiáltott, hogy ki tud itt segíteni, kinek volna ráérő ideje. Ö maga hajolt le hozzá, és segített, ahogy tudott. Volt nála víz, talán volt nála olaj; kimosta sebeit, bekötözte. Mivel maga nem tudott tovább segíteni, egészen meggyógyítani, és neki is talán sürgős ügye volt, bevitte egy vendégfogadóba, hogy ott tovább gondozzák. Az utcán meglátta, bekötözte, hívta a mentőket, és bevitette kórházba, hogy tovább gondozzák. De még ott is valamit megtett. „Ha még valamit reá költesz ezután, mikor jövök, megadom neked.” Mennyire világos beszéd, mennyire nekünk szól! Hogy mennyire követjük, azon fordul meg Krisztus-követésünk, keresztény és emberi voltunk.
