A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-05-01 / 5. szám
212 Berzsenyi Dániel FOHÁSZKODÁS Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. A legmagasb menny s aether Uránjai (1), Mellyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek a te Bölcs kezeid remekelt csodái. Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből (2), a te szemöldököd (3) Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri. Téged dicsőít a Zenith és Nadir (4). A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit. Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! Majdan, ha lelkem záraiból kikéi (5), S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri. Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek. Bizton (6) tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz. Mert a te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. 11) Ura nősz az égnek és az ég istenének görög neve; az éter Uránjai a légkör, a világmindenség csillagait, bolygóit jelentik. (2) Te hoztad elő a semmiből a világmindenség ezerfajta lényeit. (3) Szemed tekintete, villanása. (4) Az éggömb tetőpontja és talppontja; az egész égboltozat. (5) Halálomkor felszabadul. (6) Bizakodva, rettegés nélkül.
