A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

559

nos beszámoló után kényszeredett mosollyal megkérdezted, hogy van-e még egy kis időm. Persze, hogy volt. Kéziratodat húztad ki reverendád zsebéből, és olvasni kezdted elindított regényed első fejezetét. Már a címét is képtelenségnek találtam: Olesuni hajók. A norvég középkorban játszódó események főszereplője Arnulf A meson volt, a tizennégy éves árva fiú. Undset regényének a hatása alatt álltái. Nem volt nehéz felismernem, hiszen előző karácsonyra megküldted nekem a Krisztin három kötetét. Valahogyan így foglaltam össze félórás felolvasásod után a kritikámat: „Szóval ezer oldalra tervezed7' Fanyar mosollyal raktad össze a felolvasott lapokat: „Még csak hatvan oldal van kész . . mondtad. Amikor elköszöntem, éreztem a kezed szorításán, hogy mást vártál tőlem.

Légiriadóra üvöltöttek a szirénák, amikor a szegedi állomáson — pappá szentelésed után Váradra indulva — megöleltük egymást. Magadhoz emelted Tátit, és nagy nevetéssel kis orrát orrodhoz dörzsölted. Mintha téged magadat láttalak volna a saját karomon, ahogy annyiszor vittelek a Népligetbe. Első miséden Táti első áldozása volt

a fénypont, és a szónok — csak egy évvel korábban szentelt társad — a mindenki felé elhangzó „kegyelmi hívás" titkos útjairól beszélt. Kissé körülményesen és kissé érthetetlenül, de nagyon szépen. Én értettem, mert mintha nekem szólt volna. Hiszen — nem tudom, hogyan és miért — nyolc évvel korábban, amikor fogadalmi ünnepedről hazatértem, megindult bennem valami. Visszanyertem hitemet — és ebben rendtársaid segítettek.

Pesti rendházatok pincéjében találtam menedékre, amikor az orosz őrjárat elől bujkálva kellett napról napra élnem. Mert arról még szó sem lehetett, hogy — akár gyalog — Szekszárd felé elinduljak. Milyen közel volt hozzám az Isten! Alakulatunk a belváros egyik szállodájának pincéjében lapult, amikor elült a harci zaj. Mi, bevetésre szánt autósok, az egyenruhából csak a bakancsot kaptuk meg. Az orosz őrmester sorban kérdezte: „Soldat? Civil?" Válaszomra, hogy civil vagyok, kézilámpájával a bakancsomra világított, aztán az arcomba, majd újra lecsapott a fénysugár a lábamra. Mintha egy pillanatig bizonytalan lett volna, hogy elfogadja-e civil voltomat. Aztán ránc szaladt a homlokára, és kezével mutatta, hogy ne járjak katonai ba-