A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-09-01 / 9. szám
413 a Színházi Életet olvasta, és csak annyit mondott: — Amit nem ettél meg tegnap, megeszed ma . . . kint melegszik a napon . . . Persze az egészet a szemétbe öntöttem, és nem ettem semmit. Amikor anyám kereste a napon langyosított ragacsot, és megmondtam, hová lett, meg akart pofozni. Megfogtam a két kezét, és úgy sziszegtem: — Még a farkas is jobban gondozza a kölykét, mint te engem! El is határoztam, hogy visszaszököm apámhoz. Megpróbáltam. De apám azt felelte, hogy a törvény anyámnak ítélt, bírjam ki az érettségiig. Nem bírtam ki. Ez pedig így történt. Gyurka unokatestvéremmel mindig utáltuk egymást. Anyám meg az ő anyja is utálták egymást. De Gyurkával egy osztályba jártunk. Hogy rövid legyek, az egyik tornaórán összeakaszkodtunk, elmondtuk egymást mindennek, mi, a két úri gyerek. A tornatanár a hajunknál fogva választott szét bennünket. Gyurka az utolsó szó jogán, még fogát csikorgatva felém vágott egy szót, amit elsőre nem is értettem meg, de azt láttam, hogy a fiúk röhögnek. A tanár egy inkább atyáskodó pofont adott neki, mire Gyurka felüvöltött: — Ribifi. . . igazi ribifi! Nem fogtam föl, hogy mit akar mondani, de láttam, hogy úgy hagy ott engem, mint kutya a hányadé kát. Ribifi . . . ribifi. . . ribifi .. . — zakatolt bennem a következő latin- meg számtanórán. Amikor a számtanóra után paptanárom megfogta a folyosón a karomat, kitéptem magam és elrohantam. Úgy éreztem, hogy szétszakad bennem minden, ha ennek a szónak a jelentését megtudom. De azt is éreztem, hogy meg fogom tudni, mert meg kell tudnom. Anyámat akartam megkérdezni. De családunk sok barátja közül éppen egy ott volt látogatóban a vityillóban. Már többször járt itt a Sas-hegyen. Utáltam, mert bűzlött a kölnitől, olyan szaga volt, mint egy csődöristállónak. És raccsolt hozzá ... és engem kisvitéznek ne
