A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

2

a világirodalom hány Istenről írt művet tart számon. Azonban egy püspök nem ültethet a gyóntatószékbe egy számítógépet. Oda hívő ember kell, aki Isten megbízásából meghallgat és megbocsát.

Az embert és a számítógépet nem szabad összetéveszteni. Erre egyre inkább rájövünk: Isten szeretetét nem lehet a számítógép digitális mutatóján leolvasni. Csak akkor tudjuk ezt igazán megsejteni, ha egy nagy és szerető szívű emberrel találkozunk. Pontosan erről kell beszélnünk, amikor a hivatások problémája foglalkoztat bennünket: azokat a bátor leányokat és fiúkat keressük, akik mint Isten jóságának és emberszeretetének tanúi testvéreik elé mernek állni. Azokról az emberekről van itt szó, akik azt az életformát választják, amelyben egy nő vagy egy férfi Isten irgalmának közvetítőjévé válik. Olyan emberekre gondolok, akik nemcsak az irodalomhoz, szociológiához vagy betegápoláshoz értenek, hanem Krisztus követéséről, az élő hitről és az imádságos lelkűiéiről is tanúságot tesznek.

Először azt kell kérni Istentől, hogy hivő és imádkozó munkatársakat küldjön szőlőjébe. Ha valahol, akkor itt érvényes az evangélium szava: ,,Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Mi emberek nem gyárthatunk papokat, nővéreket vagy másfajta kategóriába tartozó személyeket, akiket csak úgy hevenyészett formában az Úr szőlőjébe, Krisztus követésére beállítunk. A papokat és a szerzeteseket Istentől kapjuk ajándékba. Természetesen jogunkban áll, hogy imádkozzunk és esedezzünk értük. Néha az a benyomásunk, hogy közösségeinket nem is érdekli a hivatások sorsa. Talán hiányzik a kitartó, bensőséges, hősies és leleményes ima, amelyben Isten jóságát ostromoljuk, hogy küldjön nekünk kollégákat, akik megosztják velünk a munkát.

Nyugodtan megkérdezhetjük magunktól: milyen a mi környezetünkben a hangulat? Olyan-e, hogy a hivatás csírája kibontakozhat benne? Csak borotvaéles vitákból élünk, vagy ismerjük és gyakoroljuk a lelki élet elmélyülését is? Találunk-e sorainkban alázatosságot, a szent dolgok iránti tiszteletet és keresztény szívélyességet? Képesek vagyunk-e a szekszuális életről „más” véleményt is képviselni, vagy elfogadjuk a divatos felfogást? Elfogadjuk-e azt az Egyházat, amelynek tagjai vagyunk?

Isten meghívja az embereket, hogy kövessék őt. Az emberi közösség azonban nem állhat tétlenül és elszigetelten, amikor a papi és szerzetesi hivatásról van szó. Fel kell ismerni a hivatások csíráját! Mint minden életet, a hivatásokat is ápolni, dédelgetni és fejleszteni kell. A fiatalok, akik a papi vagy a szerzetesi életet választják, nem egy lég-