A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-07-01 / 7. szám

317

tán a nagy hajrában egészen megfeledkeztem a dologról. Otthon a konyhában Kriszta húzta ki a zsebemből. Akkora lett a szemünk, mint egy kókuszdió. Kriszta ugyanis a borítékból egy csekket húzott ki, és a csekken az írt és lyukasztott számok akkora összeget mutattak, hogy abból két vakációt is csinálhatna Honoluluban az egész család. Kriszta ugrálni kezdett: Tiszta főnyeremény! Majdnem vele ugé &

ráltam. De hamarosan kisütöttük, hogy nem ütöttük meg a főnyereményt, és nem lesz Honolulu. Odaültem a telefonhoz, és felhívtam a csekket kiállító plébániát. A miénket, mert az állította ki. Na, volt nagy rökönyödés a vonal másik végén. Aztán az öreg káplán szaporán dadogta:

— Gyorsan, gyorsan, hozd be, kislányom!.. . Micsoda szerencse. . .

Végre belenyugodott abba, hogy nem a plébániára viszem, hanem a boldog címzetthez megyek. Gondoltam, hogy egy ötvenest megérdemlek a kétezerötszázból.

Nagyi, figyelsz? Itt lesz vége a második kötetnek. Eddig a történet 660 oldalon folyt. Most kezdem a harmadik kötetet.

A spanyol kastély mögött a kis utcákban majdnem eltévedtem. Végre mégiscsak ott álltam a ház előtt, amelynek a címét a plébánián megadták, avval, hogy menjek nyugodtan, ki van írva: Szent Imre no- viciátus. Mi lehet ez? Albérlet diákoknak? Nem. Valami olyan, ami-