A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
293 formjait, szellemét már kezdték életre váltani minden háborús küzdelem és borzalom ellenére, és szép eredményeket értek el. A saigoni szemináriumba ugyan 50 kispapot vettek fel, de mégis arról értesülünk a statisztikákból, hírekből, hogy évente 5-6 a papszentelések száma. Vagyis a felvétel után tovább folyik a rostálás, a létszám erőszakos csökkentése. A helyzet nagyon nehéz. Imádkozzunk tehát Vietnam hivő közösségeiéer, mert üldöztetés és kemény harc a sorsuk odahaza. Annak a kb. egymilliónyi vietnaminak, aki elmenekült 1975 óta és szétszóródott a világban, az aggodalom a mindennapi kenyere és az imádság a reménye. Amerre a világon szétszóródtak, hűségesen ragaszkodnak hitükhöz. Japán nagyobb számban fogadott be vietnami menekülteket, s innen igen vigasztaló híreink vannak. A legvigasztalóbb az, hogy többen jelentkeznek a fiatalok közül szemináriumba, szerzetesi életre, és már történt is papszentelés Vietnamból menekült fiatalok köréből. Két szempont vezeti őket. Az új papok iparkodnak a menekülttáborokban ellátni honfitársaik lelki igényeit. Vagy esetleg külföldön utánuk menni, ahol a lelki ellátásuk gyenge. De reménnyel, bizalommal várják azt a percet is, amikor haza lehet menni majd az óhazába, ott tovább szítani azt a tüzet, amelyet ébren tartottak az üldözés idején a hithű keresztények, hűséges honfitársaik. Amennyire szomorú az a hír, hogy menynyire korlátozzák és akadályozzák a hivatások növekedését Vietnamban magában, annyira örvendetes a japán karitásznak az a jelentése, hogy az eddigiek mellett még új hivatásokra is számítanak, és megvan a reményük, hogy a menekült vietnamiaknak s esetleg egyszer az óhazának is ők tudnak papokat nevelni. A vietnami szomorú helyzet int bennünket, ne feledkezzünk el róluk, legyenek emlékezetünkben, s még inkább legyenek imáinkban. Az egyetemes Egyház testvércsoportja ők. Amikor értük imádkozunk, testvéreinkért imádkozunk. Az imádság megértése és átélése a legnagyobb és legnehezebb lelki folyamatok közé tartozik. . . Vajon van-e egy is köztünk a világon, aki tudja egészen, mi az ima? ... Mikor imádkozni akarok, kötődni akarok valami magasabbrendűhöz, mint én vagyok.. . Ügy vonzatúnk felfelé, mint az elejtett golyó, mely lefelé siet, mert a földszerűség vonzza magához. Én nem vagyok földszerű. Mi mindnyájan lélekszerűek, szellemszerűek vagyunk. Ezért mi ellenállhatatlanul felfelé vonzatúnk, az Isten felé... (Dienes Valéria)
