A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-06-01 / 6. szám

269

ben leégett volna a többi előtt.

Amikor az ebédlőből kivonultak a szakaszok, bántani kezdett a lelkiismeret, hogy csúnya fejleménye lehet ennek a meghívásnak. De meg akartam mutatni, hogy engem nem ejt át ez a tizennégyéves tacskó. Most megmutatom neki.

Rágyújtottam a főprefektus fogadójában, ahol egy mosdó is volt. Szerencsére, mert Zsigolya Pali szende mosolya a tizedik slukk után lehervadt a képéről. Gúnyosan megjegyeztem, hogy aki egy cigarettát elszívni vagy arról lemondani nem tud, az nem ember. Két újabb szippantás után a fiú felugrott, és éppen elérte a mosdót. Még a fal is mákos lett. Ahogy megkönnyebbülve a kagylóról felnézett, látta, hogy a fogadó üveges ajtajánál hárman állnak és vigyorognak. Zsigolya Pali tenyerét a szájához szorítva menekült a szoba sarkába.

Eddig a sztori első része. Nem fontos, hogy az áldozat miket mondott rólam osztálytársainak. A lelkiismeret bántott, és bánt ma is. Annak ellenére, hogy penitenciáznom kellett érte.

Ez pedig úgy történt, hogy a székesfehérvári püspökségre kellet utaznom egyik kispaptársammal. Egykori novicius társunk, Kaszap István ügyében kellett eskü alatt vallomást tennünk, hogy milyennek ismertük, hogyan halt meg, hősi fokban gyakorolta-e az evangéliumi erényeket. A hivatalos kihallgatás után az egyik prelátus hívott meg ebédre. Már háború volt, és nem csodálkozhattunk azon, hogy a fehér damaszt abroszon a drága porcelán tányérról csak üres lecsót kanalaztunk. Vendéglátónk megértő volt, és kétszer is megrepetáltatta az egyetlen fogást. Hogy köszönetünket kellő eleganciával hangsúlyozzam, megjegyeztem:

— Az ilyen jó ebédek után szivar szokott következni.

— Ó, hát abban még nincs háborús hiány. Az utolsó dobozomban még van vagy 5 darab... de menjünk át talán a dolgozószobámba.

Kispap társam a legilledelmesebb jezsuita kispapok egyike volt. Olykor bosszantóan „szent", Persze azonnal elhárította, hogy szivarra gyújtson, mert kispapnak tilos volt a dohányzás. Magam, hogy „haladó" voltomat hangsúlyozzam, kiemeltem a dobozból a hosszú és kiadósán vastag gyűrűs szivart. Közben eszembejutott bérmaapámnak egykori megjegyzése, hogy aki egy szivart elszívni vagy arról lemondani nem tud, nem ember. Magától értetődőnek vettem, hogy ember vagyok a talpamon, így bátran tartottam a gyertyalángot az egyéniségemet nyilván előnyős módon kiemelő szivar végéhez.

Amikor az első szippantás után nem kezdtem köhögni és hará- kolni, önbizalmam és felsőbbséges öntudatom még jobban megerősö