A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
17 igehirdető, hanem a csodatevő kell. A kiűzött démonok nagy „hitvalló” lármát csapnak: „tudják őt”; átmenetileg el is érik, hogy ferde vágányra tereljék a Messiás munkájának eredményeit. A Jézus körül kialakuló féke értés végül majd a nagypéntek tragédiájába torkollik. Jézus válságos helyzetet él át. Kora hajnalban, mikor még alig pirkad, egy elhagyott helyre megy imádkozni. így tesz majd életének minden nagy, válságos pillanatában: az Atya akaratát imádkozza magába. Péter és társai valósággal üldözőbe veszik, és szemrehányást tesznek neki: ki kellene aknázni a kezdődő sikert! Jézus azonban hivatásának világos tudatával válaszol: „Menjünk máshová, a szomszéd helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, hiszen ezért jöttem!” Jézus csodatevő, de nem szertelen és kifogyhatatlan csodagép. Csodatevő hatalmát igehirdető küldetésének szolgálatába állítja. Azért gyógyít egy-egy beteget, hogy mindenkit az ige befogadására készítsen fel. Gyógyít, de elsősorban nem a megkönnyebbülésért, a jobb egészségért. Jézus azzal szeret minket, hogy hitet ad, nem azzal, hogy egészséget állít helyre. A csoda Isién engedménye kishitűségünk irányában. Ha napjainkban kevés csodát látunk, annak többféle oka lehet: talán az, hogy nem érdemeljük meg a csodákat; de talán az is, hogy már nincs rá oly nagy szükségünk, mint hitbeli ő- seinknek. (L) 1. Korintusi levél 9,16-19.22-23: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” Szent Pál hangoztatja, hogy az evangélium hirdetőinek jogukban áll az e- vangéliumból élni. Ő maga azonban lemondott erről a jogáról; kétkezi munkából óhajt megélni. Miért? Hogy a Krisztustól reá bízott evangéliumhirdetői küldetésre hálás nagylelkűségének valami személyes jelével feleljen meg. Kizárólagos isteni kezdeményezésre lett apostollá: nem szabad váasztással, hanem szükségszerűségből vállalja az igehirdetést. Szabadságát azzal érvényesíti, hogy önként lemond a közösségtől járó eltartásról. Ilyen szempontból szabad; ugyanakkor szolga is: „mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többeket megnyerjek” Krisztusnak. A hívek szükségeihez való apostoli alkalmazkodás igen kemény törvény: „a gyöngék számára gyönge lettem,” a zsidóknak zsidó, a görögöknek görög; „mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket az üdvösségre vezessek”; szinte megszűntem görcsösen önmagamhoz ragaszkodó, szeszélyes önmagam lenni, hogy mások bőrébe bújjak. „Mindezt az evangéliumért teszem, hogy velük együtt legyek annak részese.” Az evangéliumot senki sem hirdeti eredménnyel, ha magasból lefelé vagy kívülállóként beszél. Isten Igéje osztozott az emberi állapotban, testi létet vett fel, beleállt az időbe, hazát választott, ácsként élt, barátaival ésa néppel élve tanította őket. Szent Pált most hallottuk. A mai hithirdetők is önmagukat és a magukba szívott evangéliumot beállítják hallgatóik sajátos művelődésébe, életvitelébe: afrikaivá, kínaivá, rézbőrűvé válnak. Jaj nekik, ha nem így tesznek, és jaj nekik, ha hallgatnak! Boldog leszek, ha a mások bőre illik rám, és nem átallok belebújni; boldog leszek, ha az igazi küldetés kényszerének szabadon meghajolva hirdetem Is-
