A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám
191 c) Ha a (nem magyar?) plébános „gyűlöli” a magyarokat, és ha egyéb olyan súlyos problémák is fennállnak, amelyekre a levélíró érthetetlen kifejezései céloznak — ezeket a problémákat nem a II. vatikáni zsinat okozta. Még azt is nehéz így messziről feltételezni, hogy a kérdéses bajok azoknak a problémáknak a csoportjába tartoznak, amelyeket a zsinat utáni változások vetettek fel világszerte. d) Minden plébánosnak van felsőbb hatósága: a püspök. Ha a b) pontban felsorolt vádak a levélíró megfogalmazásának értelmében igazak lennének, nehéz elképzelni, hogy az illetékes püspök már rég ne lépett volna közbe. A híveknek a püspökhöz kell folyamodniok, ha a valós tényállásnak megfelelő vádak súlyosságukkal ezt indokolttá teszik. e) Nem egyetlen ember alkotja a plébániát, hanem egy egész közösség, éspedig a közösségnek főleg a józanabb, egyházhűbb, emberi és keresztény tulajdonságokkal kiválóbb rétege. Ezek a világiak, ha egyetértenek és összefognak, át tudják segíteni az egyházközséget még súlyosabb és hosszabban tartó válságokon is. Reméljük, a Szent N. plébánia élete ilyen szellemben és ilyen irányban alakul. N.F. 100 ÉVE SZÜLETETT KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (Szabadka, 1885. március 29. — 1936. november 3., Budapest} A XX. század első felében a magyar irodalmi élet kimagasló, rendkívül sokoldalú, nyugtalan és igen szorgalmas alakja volt. Mesteri versei, novellái, regényei, tanulmányai, elmélkedései, kritikái, esszéi, műfordításai mellett több kötet rajza is megjelent. Hatása a magyar nyelv határain messze túl érvényesült, rengeteg nyelven tolmácsolták műveit. Formaérzéke, nyelvi gazdagsága és elevensége, finom érzékenysége és eredetisége bőségesen „kárpótolja" olvasóit ma is a reá fordított időért és energiáért. Nem volt ,,vallásos ember", ,,vallásos író". Ml itt A Szívben egy — világlátásunknak, életérzésünknek megfelelő — szempontból emlékezzünk rá: a ,/negváltatlan emberre", a „megvált(ód)ásról le nem mondó emberre", aki a megváltásért kiált, a „kiábrándult, az elkeseredett, a céltalan emberre", aki nem számolt le magában az éhséggel szép, a jó, az igaz, az eszményi cél" után, hanem haláláig vállalja ezt az éhséget, aki ezáltal tanúsítja a „kimondhatatlant", azt, amit „szem nem látott, fül nem hallott", de amiért, amire mégis böjtöltet minket az élet, amiben tőlünk függetlenül mégis életünk igazi súlypontja van, földi életünk során egészen soha el nem érhetőn...
