A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-09-01 / 9. szám
414 . . . tizennégy éves voltam, és már elhatároztam, hogy papnak megyek. Persze ministráltam\ és nagyon szerettem azt a fiatal káplánt, aki minket, fiúkat összetartott szombaton focival, iskolaévben kirándulásokkal, nyáron kajakozással. Jó könyveket is kaptunk tőle,és lehetett vele beszélni. Édesapám halála után édesanyám vidéki kirendeltségnél kapott állást, odaköltözött, és én az iskolaév végéig egy ismerős családnál maradtam. Május végén történt. A parabola és az ellipszis érintőit rajzoltam, amikor Mária néni megkérdezte, hogy tennék-e neki egy szívességet. Hogyne tennék! — válaszoltam. — Miben szolgálhatok? — A feladat nagyon egyszerű, bár egy kicsit furcsa volt. Hogy este tíz órakor menjek a Sajó üzem mögé, és a gyárkéménnyel szemben várjam meg a Laci káplánt, és csak annyit mondjak neki, hogy a Bezsilla utca végén várják. Valahogyan krimi íze volt a dolognak. De amíg ott álltam a gyárkéménnyel szemben az elhagyott telken, leesett a fejemben a tantusz. Csak nem a Baba néni. . . ? Erről a már nem fiatal férjes tanítónőről hallottam. Ezt is, meg azt is. Két fiával szívesen játszottam a templom előtti téren. Csak topogtam most a sötétben, és valami furcsa érzés telepedett rám. Minek menjen a mi kedves, alig szentelt Tiszink a Bezsilla utca végére? Nem sokáig forgattam magamban ezt a kérdést, amikor feltűnt a sarkon a káplán alakja. A palánk mögül léptem hozzá: — Laci. . . — csak így. — Ki vagy? Mit akarsz? — mordult rám, mint aki arra is vár, hogy meg akarják a sötétben késelni. Amikor megismert engem, a ministránsát, és meghallotta az üzenetet, két vállamat megragadta, mint akinek az életéért kell küzdenie: - Csak veled ne történjék soha ilyesmi. . . - Szinte szaladva hagyott ott a palánk mellett az éjszakában... Jól tudtad hallani? Remélem, mert a magnót majcf beledugtam a telefonkagylóba. Miért hallgatsz? A, értem. Mi is hallgattunk. Mit tehettünk volna mást?! Johannes Werres BESZÉLJ NEKEM VALAMIT A VALLÁSRÓL. . . „Beszélj nekem valamit a vallásról” — szólt hozzám egyik nap. Egy hétköznapon a Rajna partján üldögéltünk. A lány a meglehetősen elteijedt Sabine névre hallgat, és azt mondja: „Csodállak, hogy hinni tudsz.” Hogy közben mire gondol, azt csak ő tudja. „Beszélj nekem valamit a vallásodról! Mitől vagy megváltva? Mi az, ami más lett?”
