A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
190 sén, korábban a moralisták erre azt mondták, hogy halálos bűnt követett el. Ma általában óvatosabban ítéljük meg ezeket a dolgokat, jóllehet tudjuk, hogy mindezek önmagukban súlyos bűnök volnának, még akkor is, ha tárgyuknál fogva nem tartoznak közvetlenül a hit vagy a vallás körébe. Kérdés: Még ha önmagában véve súlyos kérdésről van is szó, mikor állíthatjuk azt konkrét esetben, hogy valakinek halálos bűne van? Rahner: A modem mélylélektan, a társas viselkedés lélektana és hasonlók, feljogosítanak minket arra - anélkül, hogy laza lelkiismeretűvé válnánk-,hogy elismerjük, sok olyan körülmény adódik, amelyben szubjektíve nem számít súlyos bűnnek sok minden. Ha pl. az önmagában súlyos cselekmény elkövetője nem lát világosan, vagy nem rendelkezik az akarat kellő szabadságával. Ezenkívül sokféle vélemény foroghat közkézen egy adott társadalomban, amelyek az egyház objektív tanításának ellentmondanak. Ugyanakkor ez a konkrét, emberi környezet magától értetődőnek és normálisnak tűnhet az egyén számára. Épp ezért, ha jóhiszeműen követi a közvéleményt, lehetséges, hogy szubjektíve nem vétkezik. A II. vatikáni zsinat is számol olyan emberekkel, akik úgy vélik, hogy Isten létét tagadniuk kell, és ugyanakkor lelkiismeretük szavához hűségesek maradnak. Ugyanezt elmondhatjuk más, súlyosan kötelező erkölcsi törvényekkel kapcsolatban is. Kérdés: Egyénileg sokszor nehéz határozott választóvonalat húzni a bűn és a nem bűn közé az ilyen esetekben. Éppen ezért homályban marad annak a kérdésnek az eldöntése is, mikor kötelező a gyónás? Rahner: Ma is biztosan állítható, hogy egy ember, egy katolikus hivő, aki objektíve és szubjektíve súlyosan vétkezett, az köteles alávetni magát az egyház ítélkező eljárásának, amelyben egyénileg vádolja önmagát. Ugyanakkor végsősoron csak az egyén lelkiismerete döntheti el, hogy mikor, miben követett el szubjektíve is halálos bűnt. Épp ezért az egyháznak az egyének lelkiismereti megítélésére kell bíznia annak eldöntését, hogy adott esetben kötelesek-e erre a szentségi gyónásra vagy sem. Természetesen egy jó keresztény hivő nem egykönnyen fogja kijelenteni, hogy semmi elszámolni valója nincs az Istennel. Hanem inkább arra fog hajlani, hogy életének különböző területeire vonatkozóan ún. ájtatossági gyónásokat végezzen, amelyekben olyan bűnökkel vádolja magát, amelyek nem szakították meg Istennel való kapcsolatát. Kérdés: Az egyház kötelezi az évi, rendszerint húsvéti gyónásra azokat is, akik a legjobb tudomásuk szerint súlyos bűn nélkül vannak? Rahner: Ebből a szempontból természetesen egy, a gyónás gyakorlatát érintő nehézséggel állunk szemben. Mivel régebben nemigen vették figyelembe az objektíve és szubjektíve súlyos bűn közötti különbségtételt, az volt az elfogadott álláspont az általános vallásos élet számára, hogy évente egyszer vagy néhányszor meg kell vallanunk bűneinket a gyóntató pap előtt. Mivel a bűn teológiája súlyosabb kérdéseket is lát, mint korábban, elmondhatjuk, hogy tárgyilagosan nézve több alapja van annak, hogy a hívek lassan megváltoztatják gyónási szokásaikat. Ritkábban gyónnak, és ez nem kívánatos változás a keresztény életvitelben. Ugyanakkor nem lehet egyszerűen a régi gyakorlatot visszaerőltetni azzal,