A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-04-01 / 4. szám

157

A megszentelt barkákat és virágos ágakat haza visszük a virágvasárnapi körmenetről, és felfűzzük otthon a feszületre, vagy a tisztaszobába eltesszük a megfelelő helyre. Legyen ez emlékeztető, és jelekkel, képekkel szemléletes módon akar tanítani bennünket az Egyház.

így tanította az Ur Jézus is az Ö hivő közösségét, az egyszerű hivősereget. Emlékeztet arra a pálmaág, ez a kis virágos ág, milyen kivirágzott lélekkel, őszinte áhítattal, ünneplő hozsannával fogadták az Úr Jézust akkor az első bevonuláskor. Akik látták az Ö tetteit, s hallották ennek a názáreti csodatevő prófétának a hírét.

Hányszor fogadtuk mi is örvendező, ujjongó lélekkel az Ö jövetelét Oltáriszentség vételével, mikor áldoztunk, mikor egy-egy megrázó körmeneten részt vettünk, vagy mikor úgy éreztük, most a bevonulását tartotta az Úr az én szívembe, az én lelkembe. Ez a kegyelem, ez a béke, a szeretetnek ez a simogató hangja csak Ötőle jöhet. S azután arra emlékezünk, hogy ez a nép, ez a város pár nappal később „feszítsd meg!"-et kiáltott, s arra gondolunk bánkódó lélekkel, őszinte szívvel, mi volt az Ő sorsa, nemcsak akkor, de mindig a világtörténelemben, az Egyház történetében is, mi a Jézus sorsa a mi szívünkben, lelkűnkben, a mi életünkben. Nagycsütörtök este térdepeljünk ott megrendült áhítattal az Oltáriszentség alapítását ünneplő testvérekkel az oltár körül, és halljuk, ami ezen az estén először hangzott el: „Ez az én testem, ez az én vérem. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." És köszönjük meg szeretettel a szeretet nagy szentségét.

Nagypénteken, a csonka misén imádjuk az értünk föláldozott ártatlan bárányt bánattal, szeretettel, hálával; csókoljuk meg az Ö kezét, a szent sebhelyeit, és míg a kórus énekel megint a szenvedéstörténetről, siratjuk Jézust és siratjuk bűneinket szép otthoni szokás