A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-03-01 / 3. szám
141 hanem feltételezi, hogy az ember mint Isten fia akaijon élni, mint ahogy pl. a tékozló fiú példabeszédében a kisebbik fiú azért veszett el, mert nem akart az Atya házában lakni, és azzal „támadt fel”, hogy elfogadta a fiúi szerepet mint életformát (Lk 15,11—32). A megtérés tehát lényegében vallásos élmény, az Atyával való személyes találkozás, az Atya akarata szerint való élet, amely ha valódi, az Atya akarata szerint való magatartásban, eljárásmódban, tettekben nyilvánul meg. Különösen Szent Pál apostol erőterében (a levelekben, az Apostolok Cselekedeteiben, a Lukács-evangéliumban) domborodik ki, hogyan mélyíti el a megtérésre vonatkozó keresztény tanítás az I. század zsidóságának gondolkozásmódját. Természetesen Szent Pál is megkövetelte a bánatot a múltra vonatkozóan, és a jófeltételt a jövőre való tekintettel (vö. 2Kor 7,8-11). Az apostol azonban azt is kihangsúlyozza, hogy a sötétségről a világosságra való térés nem az ember műve, hanem Istené. Tévedne az olyan ember, aki először erkölcsi megtérést keresne, és aztán mintegy annak jutalmaképpen keresné Isten megbocsátó kegyelmét. Krisztus Urunk által az Atya műveli bennünk a hitet, a hit kegyelmének szabad elfogadása révén az erkölcsi megtérést, és — amennyiben az ember akarata közreműködik az isteni vonzással — a megigazulást, azt a mély, a teremtéshez hasonlítható változást, amellyel Isten fiává, a Szentlélek templomává, Krisztus élő tagjává válik a megtérő, bűnbánó ember. Nem lehet tehát elválasztani az Isten adományait az ember tetteitől, mert hiszen maguk a szabad emberi tettek is az Isten kegyelmének adományai. A megtérésnek ezek a dimenziói megjelennek a Szent Jánosnak tulajdonított művekben is. Az ember törékeny, magára hagyatva vétkezik, és ezáltal a gonosz lélekkel válik szolidárissá. De Krisztus jóvoltából lehetséges számunkra, hogy újra Isten fiává váljunk. Isten a világosságra vezet bennünket, erőt ad, hogy ne vétkezzünk, és megbocsátja bűnünket (ÍJn 3,4—10). Az Istennel való egyesülés feltétele: bűnös voltunk elismerése (ÍJn 1,5—10), bizalomteljes folyamodás az Úr Jézushoz (Un 2,1—2), és magatartásunk állandó tökéletesítése (Jel 2-3). Az Újszövetség legtöbbnyire arról az első nagy megtérésről beszél, amely által a zsidó és a pogány a vízből és a Szentiélekből újra születik (pl. Jn 3,3—9; Ef 2,11—1; Kol 3,5—11). De ezt az első megigazulást nem különbözteti meg attól, amellyel a keresztség után bűnbe esett ember éri el vétke bocsánatát (pl. 2Kor 7 és 12; Jel 1—2). Azért általános igazságként olvashatjuk ki a Szentírásból, hogy a bűnbánat az üdvtörténet minden fázisában, az üdvrend minden szintjén szükséges a bűnbocsánathoz, és hogy az igazi, Isten akaratának megfelelő bűnbánat abban áll, hogy Krisztus Urunk által maradéktalan
