A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-08-01 / 8. szám
370 Isten az ő szeretetében még tovább lép. Annyira szeret, hogy közli, adja önmagát nekünk Jézus Krisztusban, a Fiú Istenben mint Megváltó, és elárasztja lelkünket éltető és megszentelő erejével, a Szentlélekkel. 2. Az istenképű ember Akkor leszünk Isten képmásai, ha egész emberi mivoltunkat betölti a szeretet. Megelégszünk magunkkal abban az értelemben, hogy elfogadjuk magunkat mint Istentől kapott jót. Elfogadjuk helyzetünket: gazdagságot vagy szegénységet, egészséget vagy betegséget. . . mint jót. Elfogadjuk környezetünk tagjait mint jót. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a szeretet szárnyán haladunk, és visszük magunkkal helyzetünket és környezetünk tagjait a jobb és az igazi jó felé. Ilyenkor a béke, az elégedettség, az öröm és a boldogság honol lelkűnkben még akkor is, ha a körülményeink vagy környezetünk nyomására könny fakad a szemünkből. Növekszik továbbá istenképűségünk, ha gondolatainkban, szavainkban és cselekedeteinkben mindig nagyobb tér jut a szeretetnek. A szeretet annyira élt ölthet bennünket, hogy képesek leszünk mindent ennek indítására tenni, sőt még a szenvedésünket is a szeretet cselekedeteként környezetünknek ajándékozzuk. Az Isten jelen van bennünk ilyenkor és hat belőlünk. Az Isten önmagát adó szeretetének képmásai vagyunk akkor, amikor életünkben és munkánkban adjuk magunkat. Ez sajátságos módon jelenik meg a hitvesi szerelemben, ami több mint szexualitás, tes- tet-lelket betöltő és gazdagító önátadás és a hitves teljes, kizárólagos és hálatelt elfogadása. (GS 48.) 3. A család különleges helye Minden ember az Isten képmása, nemcsak a házas ember. Minden ember életfeladata, hogy a saját életstílusának megfelelően: a házasságban, magányában vagy a szerzetesi életben elfogadja magát, és helyzetét mint Isten jó adományát. Cselekedetében gyakorolja a Istenképűségünk forrása, a keresztség
