A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-04-01 / 4. szám
176 mégis szelíd. Tiszta, és — hogy is mondjam — szinte szemérmes. Egyszerre magam előtt láttam az almáskertet, amint minden fája a teljes virágzás pompájában fogadja a májusi szellő simogatását. Tavaly véletlenül akadtunk rá. Julcsi húgom nyikkant egy nagyot a hátsó ülésen, hogy ott arra egy egész hegy csupa virág. Menjünk, nézzük meg. A családi omnibusz, mintha csak angyal vezette volna, nem tévedt el a leágazások, csatlakozások, kanyarok, táblák, lámpák, forgalmi dugók útvesztőjében. Már ott is álltunk az ültetvény bejáratánál, és az egész család némi megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy cisztercita apátság monostrához értünk. Édesanya odaállt a kocsival a tábla mellé, és feltúráztatta a motort. Aztán be kocogtunk avval, hogy ,/ia, gyerekek, most jót imádkozunk, mert öt perc múlva kezdik a barátok a délutáni zsoltározást." Ilyent még úgysem láttunk. Csak forgattam a fejem, hogy milyen templomban is fogunk mi most jót imádkozni. A meszelt falon sehol semmi dísz. Az oltár fölött a kereszt két gerendája, Krisztus nélkül. Sehol semmi kép, arany ló felírás, csak az oltár mellett a Mária-szobor. Az is mintha négy baltacsapással készült volna. Annyira elbámészkodtam, hogy nem is vettem észre, mikor kezdtek bevonulni a barátok. Mindegyik bő, sok- ráncú fehér kámzsát viselt. Fejük is egyformán szinte kopaszra volt nyírva. Az egyik mellett olyan hosszú bot állt, amilyennel a püspököt láttam bérmáláskor. A két oldalra felsorakozott ciszter szerzetesek egymásnak felel- getve énekelték a zsoltárokat. Volt, hogy értettem, általában nem, mert a dallam minden figyelmemet lekötötte. Mintha erdei patak mor- molása lett volna, szinte halk danája ellenére felcsillanó fényekkel, fűt, fát, virágot, köveket simogató istendicséret. Volt, hogy az egész templom a szerzetesekkel együtt énekelt. Honnan került ide az a sok ember, nem tudtam elképzelni. Hazafelé menet hóhajú nagyapám olvasta ki a turista ismertetőből, hogy ezek a ciszterek már reggel fél ötkor zsoltároznak, és naponta hétszer énekük együtt az Isten dicséretét. Meg hogy a kolostor minden tagjának, az apátnak is, naponta öt óra testi munkát kell végeznie, és hetente csak egyszer van közös pihenő, amikor beszélgetniük is szabad. Mindkét húgom avval nyaggatta édesanyánkat, hogy ki főz nekik, ki mos rájuk, van-e tévéjük. Hóhajú nagyapám végül is rájuk dör- rent, hogy elég a csácsogásból. És ne gondolják, hogy egy hétig nem kell imádkozniuk, mert a barátok mindenki helyett imádkoznak. Ezt az érvelést igazán nem vártam az öreg ezredestől. Néha meglepetések is érik az embert.
