A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
554 „Magányos tömeg?” Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet s ami új, meg ép, gyermekjátékot, — ó, boldog fogócska! — s rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla s kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zuzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj meg kéne rakni, hogy fölmelegednének az emberek! (József Attila, „Tél”) Korunk egyik szociológusa könyvet írt a „magányos tömeg”- ről. Talán soha nem beszéltek annyit közösségről, közösségi szellemről, közösségi felelősségről, mint napjainkban, és mégis — az emberek hallatlanul magányosak. Az „eltömegesedés” a magány szülője. Sokan magukra ismernek a magyar költő panaszában: Öh, csillag, mit sírsz! Messzebb te sem vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tőlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Öh, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Óh jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát S köztünk a roppant, jeges űr lakik! (Tóth Árpád, „Lélektől lélekig”) Ha igaz az, hogy nincs két egymással azonos levél a fán, még inkább igaz, hogy nincs két azonos személy. Minden ember külön világ: öröklés, testi-szellemi alkat, neveltetés és szabad elha
