A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
511 — írónő... — válaszolta. — írónő? és miért szakított Chopinnel? Lajcsi grimaszt vágott, és csak ennyit mondott: — Mert nadrágban járt és szivarozott... a bestia! Nem tudom, mint rohantam haza. Fejemben villámként kergették egymást a felvetések és megoldások, a jelenetek és a lehető párbeszédek. Magam előtt láttam a nagy jelenetet. Hallottam a beteg zeneszerző hörgő köhögését, annak a dög asszonynak az ajtóból visszakárogó, szivar mélyítette hangját. De gondolataim megtorpantak. A nagy jelenet nem ér semmit. Hát akkor miről írjak? Másnap megvettem a lemezt. Tízszer lehallgattam. Utána írni kezdtem. Botorkálva jártak ujjaim a betűk felett, kattogott a masina, és amikor bátyám kopogás nélkül belépett, hozzávágtam a sícipőmet. Az asztalnál gondterhelt arccal figyelte az egész család, hogy ecetet öntök a húslevesbe, és a salátát szódavízzel akarom megspriccelni. így van vége a második felvonásnak. Egy hét múlva az önképzőkör vasárnapi gyűlésének programján ez állt az utolsó helyen: Kemenes Marcell: Esz-dúr nocturne (novella), alatta: Chopin: Esz-dúr nocturne, zongorán előadja Liszter Lajos. Nem kell magyaráznom, hogy majd összeverődött a térdem, amikor a felolvasóasztalhoz léptem. Csak a három felső osztályból ültek előttem az érdeklődők. De mintha beláthatatlan tömeg lett volna. Csöves diáktársaim, vasárnapi zakóban, nyakkendővel, kiva- sa/tan. Az első sorban félelmetes tudású magyartanárom és mellette öregecske hittanárom, az ünnepélyesség kedvéért mindkettő papi gallérral és biztató pillantásokkal. Felolvastam, tapsot kaptam. Lajcsi eljátszotta, tapsot kapott. Hittanárom kényszeredett mosollyal nézett maga elé. — Na, de ezek a fiatalok.. . Bátyámtól vártam az őszinte kritikát. A vasárnapi ebéd közben felém emelte poharát: — Jól van srác, de loptad! El hű It bennem a vér. — Kitől? — hebegni sem tudtam. — Chopintől, de ezt szabad! na, és megtanultál rajta sírni?!... Függöny.
