A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
492 kell hozzá. Éhség és szomjúság: olyan elemi életigényt fejez ki, hogy aki e kettőnek folyamatos csillapítására, kielégítésére képes, annak magát az életet köszönhetjük. A hatalmas Jahve a pusztában vándorló népének nemcsak vizet fakasztott a sziklából, hanem mannát is hullat az égből. A messiási korszak nemcsak az ital, hanem az étel bőségének a korszakát is jelenti: „A seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez a hegyen" (Iz. 25,6). Jézus a kenyérszaporítás csodájával kétszer is „lakomát rendezett a hegyen" a tömegnek, és ezzel is igazolta, hogy őbenne köszöntött be a messiási korszak. A nép meg is érti ezt, és mindjárt királlyá is akarja őt választani (6,15). Jézus azonban visszautasítja ezt, mert a testi kenyérnél magasabb rendű kenyér utáni éhséget akarja fölébreszteni az emberekben, és ez a kenyér nem más, mint Ö maga: „Én vagyok az élet kenyere ... Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha." (6,34-35.) íme, Jézus az éhség és szomjúság kettős életigényének végleges kielégítésével kecsegteti a benne hívőket, ami egyet jelent az örök élettel. Hogyan értsük ezt? Úgy, hogy az ő testét adja eledelül, a vérét italul: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van ... A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital" (6, 54-55). ( Vajon Jézus miért a kenyeret és bort választotta a csodálatos étel s ital eszközéül? Miért nem valami ízletes gyümölcsöt választott, hogy testévé tegye? Miért nem a vizet, hogy vérévé változtassa? Többek között azért is, mert a kenyér és a bor egyfelől Isten ajándéka — mint a föld termése — másfelől az emberi munka gyümölcse is, és így mind az isteni, mind az emberi elemet magában foglalva alkalmas kifejezése Jézus istenemberi mivoltának.) (Folytatjuk.)
