A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
371 Középiskolás Gimnáziumba a Patrona Hungáriáéba került. Természetesen vele tartott Ani és még négyen az osztályból. Itt érte élete nagy élménye: a Kiss diri, dr. Kiss László, a matematikatanár. Már az első órától kezdve és élete utolsó órájáig kölcsönösen „ megváltották” egymást. Osztályuk 42 tanulójából 36 tiszta jelesen került oda. Az első matekóra egyik nehéz kérdésére senki sem tud jól válaszolni? Hosszúra nyúlt Tündim tudott. ,,Gyere ki! Állj lábujjhegyre, emeld fel a két karod! Ilyen nagy szamár az, aki a jót olyan halkan mondja.” Aztán jött egy súlyos vakbélgyulladás novemberben. De az igazi fájdalmat a szobatársai iránti mély részvéte miatt érezte. Egészen kedélybeteg lett. A szomszédágyban a fiatalasszony lábát érszűkület miatt amputálták. Az együtt töltött néhány hét arra elég volt, hogy a kis szomszédasszony hivő legyen, és a már régóta veszekedésekkel terhes házasélete rendeződjön. „Mondtam neki, anyu, hogy a békü- lést kezdeményezni kell.” Betegség, lázak ide és oda, az első nagy matekdolgozat azért jeles lett. Félévben is az ötös matekosok ötre csökkent garnitúrájának egyik boldog tagja Tündim lett. Nagyon szerette az osztályfőnökét, Pálma nénit. „Rád emlé- leztet, anyu. Csak az a kár, hogy egy apácának nem lehet gyereke.” (Persze kettőnk között az a különbség is fennállt, hogy Pálma néni hét nyelven beszélt.) Ekkor már végleges döntésként mondogatta, hogy pedagógus lesz, matek-fizika szakos gimnáziumi tanár . Nos, ez kilátástalannak látszott, ha ebben a gimnáziumban érettségizik Bizony, még ma is fennálló világnézeti hátrány ez; persze, teljes mértékben alaptalan. Mert igaz, hogy vallásosabb, aki a Patrona Hungáriáéban végez, de annyi — részben éppen a vallásosságból adódó - emberi pozitívummal, erkölccsel és munkaerkölccsel kerül tovább a diák, hogy mint ember a társadalomban szinte biztos érték. 16 éves, amikor három hetet töltünk Olaszországban. Erről egész könyvrevalót írhatnék. A természet szépségét és az Isten adta, Isten áldotta művészek alkotásait úgy itta be szíve, szeme, hogy valósággal kimerült tőle. Amikor pl. a Vatikáni Múzeumbe kalauzolt el bennünket a Rómában élő Páter Lukács, és a nagyszerű látnivalókat nagy szaktudással szelektálva kalauzolt bennünket, a múzeumjárás után Tündi képtelen volt enni. Sok volt lelkes, fiatal szellemének az élmények mérhetetlen gazdagsága. Pedig pompás olasz agapéval vendégeltek a páterek. Michelangelo Pietájához naponta elzarándokoltunk. „Anyu, nem tudsz vele betelni? Ilyen szépséges a szomorúság?”
