A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

369

14.” Szinte észrevétlenül megtanult számolni.

A 4-5 éves Tündi sudár kislány. Vékony szálú, sűrű haja lófarokban lobog, nagy masnival. Villamoson utazunk. „Tessék!”, adja át helyét a felszálló néninek. „Te, aranyos, biztos te vagy otthon a kedvenc!" „Dehogy, dehogy! — szól csengő kacagással —, a beteg Pé- terke a kedvenc!” (Két évvel idősebb bátyjának agyhártyagyulladása, gyermekparalízise volt.) De sokszor mondta üvegharang hangocskáján, amikor elrontott játékát megtalálta: „Nem baj ám!” Konfliktusa társas viszonylatban talán más nem is adódott, mint amikor egy óvodás fiú csúfolta testvérkéjét. Annak bizony nekiment: „Ne bántsd a beteget!” Mégis mikor a fiú salakot dobott a szemébe, ami be is vérzett, sírva magyarázkodott: „Nem akarta ő, ne haragudj rá!" Apja névnapja közelgett. Még se írni, se olvasni nem tudott, de papírkivágást már tudott csinálni. S mint hópelyhek, csipkecsillagok, készült egy nagy albumra való. Nem volt köztük két egyforma. „Sok kell, hiszen aput is minden percben szeretem!”

A kisiskolás

A hatéves Tündi számára az öreg, kopott iskola aranykaput nyitott. Első megdöbbenését az okozta, hogy vonalzóvékony osztálytársa, Manyuszka rendszeresen nem tízóraizott. Rákérdezett: nem is reggelizett. A kevés pénzű lányanyuka nem figyelt fel erre. Tündi tervet készített. Minden reggel lj4 8-ra mentünk iskolába: ő tanulni, én meg tanítani. Üvegben kakaó, virágos bögre, vajaskenyér, lekvár. Fél 8-ig lezajlott az etetés. Mindig csak hárman voltunk, mert Tündi szerint hátha szégyenlős a sovány Manyika. Ahogy bandukoltunk, Tündi az évszakoktól függetlenül dúdolta: „Itt a tavasz, itt van már. Zöldbe borult már a határ. Örömében táncot jár minden dalos kismadár.”

„Anyu — szólt lányom —, Évi nem tud imádkozni! Majd mindennap öt percig tanítom szegénykét." Évi egészen meglepően pótolt év végéig. Tündi szerint a jó Isten biztosan ötöst adott neki hittanból.

Másodikos volt, mikor eltört a karja. Akkoriban Katinak a számtanba tört bele az eszecskéje. Bukásra állt. Tündi kitalálta, hogy Kati kopoghatott a begipszelt karján, meg biciklizhetett a Tündi gépén, ha közösen számoltak. Persze hogy sikerült a javítás.

Azon a nyáron bátyjával, Péterkével Lourdes-ba utaztunk, majd bonni orvosi kivizsgálásra mentünk. Édesanyám és férjem mindennap rózsafűzért mondtak Peti gyógyulásáért, az én lelki erőmért, szerencsés hazaérkezésünkért. Tündi hallgatta az imát, megtanulta. Nagyika mondta neki: „Kicsi vagy, neked még nem kell annyit imádkoznod!”