A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám
320 (Folytatás a 311. lapról) szerzőt gyakran idézte könyveiben, olvasta őket, és tanult tőlük. Bár mindkettő a második világháborút megelőző időkben érte el hatásának tetőfokát, sok könyvüket újra kiadták 1945 után is. Boros László messze túlszárnyalta őket, nemcsak azért, mert új volt, és a modern gondolkodást jobban ismerte. Ennek ellenére, amikor közösségünktől megvált, azt mondta: Amit írok, nagyon felületesnek érzem. Paradoxon? Úgy mondják, hogy Szent Tamás is röviddel halála előtt meg akarta semmisíteni, amit írt. Üres szalmához hasonlónak tűnt neki ahhoz képest, ami akkor tárult fel előtte. Borost szenvedélyesen érdekelte kora. A modern tudat áramlatait gyökerükben próbálta megragadni. Nagyon hamar felismerte például, hogy Kádár módszere Magyarország számára a viszonylag legszerencsésebb út az emberi jogok szempontjából, és az Egyház helyzete szempontjából is a keleti blokkon belül. Ennek ellenére a napi sajtót megtöltő viszály kodások nem érdekelték; és mégis, miután megvált tőlünk, egy képeslap számára hétről hétre kellett a „hét eseményeit” kommentálnia — mekkora paradoxon! De mindez össze se hasonlítható azzal a nagy paradoxonnal, ami egész életét, szavahihetőségét és jelentőségét kérdésessé tette. Szeretett rendjének elhagyására gondolok most. Lemondott papsága gyakorlásáról, laicizáltatta magát, és megházasodott. Sok jámbor ember szemében árulónak számított. Álprófétának tartották, szavára és írásaira figyelni többé nem akartak. Természetesen megmaradt számára a közössége, amely mindezek ellenére nagy lelkipásztorként tisztelte, és megmaradt sok-sok barátja. Mégis, a paradoxon ... Nem akarom itt — és nem is tudnám — ennek a szövevénynek a szálait kibogozni: betegségek, testi-lelki bajok, embersorsok és társadalmi hatások játszottak egymásba. A magam részéről csak egyet szeretnék mondani: miután mindent megtettem, hogy nagy megértéssel és érdeklődő szívvel a közösségünkből való kiválásról, ami szenvedését csak növelte, lebeszéljem, arra a világos és határozott meggyőződésre jutottam, hogy Boros László testvérem ebben is Isten akaratát teljesítette és vezetését követte. Minden látszat ellenére felismerte „az Ő hangját", és arra hallgatott. A paradoxon Istenben van, aki hatalmas titok. Erről kellett Boros Lászlónak számunkra tanúbizonyságot tennie. Sírja abban a Zug feletti Bad Schönbrunn-i jezsuita temetőban van, ahová csak kevés rendtestvérünket temethetjük. László a kereszt közelében nyugszik. Odaálltam a sír elé, szétmorzsoltam egy maroknyi havat, az olvadó cseppeket hagytam lehullani a még friss hantra, és köszönetét mondtam: nagy az Isten!
