A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
256 választotta nővérnek, akinek magánkinyilatkoztatásai indították el a modern Jézus Szíve-tiszteletet. Nagy szerepe lehetett benne a lelkiatyának is. Papi lelkének adottságait és kegyelmeit csak továbbfejlesztették az Alacoque Szent Margittal megosztott bizalmas közlések. A vi- zitációs-rendi apáca Jézus forró kívánságait továbbította a janzeniz- mus dermesztő szelétől lehűtött világnak. Még valamit hozzátehetünk, ami elég ritka jelenség még az asz- kétikus élet évkönyveiben is: azt a fogadalmat, amelyet Boldog Kolozs szerzetesi képzése utolsó évében tett; nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy ünnepélyesen megígérte, hogy a Jézus Társaság törvényeiben lefektetett valamennyi szabályt örök élete elvesztésének terhe alatt megtartja. Ezt a „tökéletességi fogadalmat” lelkivezetőjének teljes beleegyezésével tette le. Nyűt és közlékeny természetét ez nemhogy gátolta volna, inkább felszabadította és inspirálta, mint maga tanúskodik róla. A londoni két év a bizonyság rá, hogy Kolozs magával hozott képzése és tapasztalatai jó szolgálatot tettek új gyónóinak és lelki gyermekeinek is. A Megváltó Személyével való bensőséges kapcsolata képesítette arra a bátorságra, amelyet másoknak átadni hivatása lett, hogy hitüket a fenyegetés réme és az üldözés veszélye ellenére is híven éljék. Az a 300 év, ami Kolozs atya 1682. február 15-én bekövetkezett halála óta eltelt, megláthatta és megtapasztalhatta a Jézus Szíve- tisztelet növekedését és terjedését. A kereszténység egyik nagy mozgalmává terebélyesedett. Ma — be kell vallanunk — nem beszélünk úgy Jézus Szívéről, mint az előző nemzedékek beszéltek. Sokan ma attól félnek az Egyházban, hogy a hit lassan-lassan jelszavak gyűjteményévé sekélyesedik; Krisztus Szíve tisztelete megőrzi hitünket egy Személy iránt tanúsított hűségnek. Ha ez a Személynek szóló buzgalom bennünk is megújul, és minket is az a lelkűiét éltet, amely Boldog Kolozs tanítványait éltette, szerzetesi képzése és lelkivezetői tapasztalatai akkor majd számunkra is kamatoznak, és nekünk is jó szolgálatokat tesznek. A SZENTATYA ÉS A JEZSUITÁK 1981, október elején Agostino Casaroli bíboros államtitkár fontos levelet vitt a Szentatyától a beteg jezsuita generálishoz, Pedro Arrupe atyához. A levél a Szentatya döntését közölte, hogy a rend vezetését saját személyes megbízottjára bízza az új általános főnök megválasztásáig. Megkezdődtek a találgatások: mi tette ezt a pápai intézkedést szükségessé? Miért nem kormányozhatja a Társaságot az Arrupe atya által kinevezett helyettes generális, és miért nem hívhatja össze a rend képviselőit egy új generális megválasztására a rend alkotmányában megszabott előírások szerint? Nyilvánvalóan a
