A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
163 Nekem is említette egyszer Tokióban — éppen lelkigyakorlat félét adtam az említett kongregáció nővéreinek —, hány gyereknek ,,adott” már életet több mint húsz éves működése folyamán. Én egy kicsit sokalltam ezt a nagy számot: magamban próbáltam utánaszámolni, hány gyereket is jelenthet ez napi átlagban. Később egészen elfelejtettem Bonitász nővért, gyerekeivel együtt. Ám amikor fülembe jutott, hogy a vatikáni rádió is megemlékezett ennek a nővérnek szokatlan rekordjáról, megint eszembe jutott a jó Bonitász. Levélben gratuláltam neki áldásos munkájához, s egyben megkértem, írná le röviden, hogyan s miként jutott el ehhez a szerencsés kegyelemhez. Hiszamacu Josinó (ez a nővér japán neve) 18 éves korában szánta el magát, hogy szülésznő legyen. Szülőfalujukban ugyanis meghalt az egyetlen katolikus szülésznő (naga- szaki egyházmegye). Az ottani pap Josinóhoz fordult, nem vállalná-e el ezt a munkát. Legalább lesz megint valaki, akiben meg lehet bízni, és aki meg tudná keresztelni az életveszélyben forgó csecsemőket. Josinó beleegyezett. Elvégezte a kétéves szülésznői tanfolyamot, és húszéves korában munkába állt. Hat évig dolgozott szülőfalujában. Majd belépett a Szentlélek Nővérek kongregációjába. A rend nagojai kórházában ez a mindennapi munkája immár huszonöt év óta. Kérdésemre, milyen lélekkel végzi ezt a munkát, ez volt a válasza: „Én mindig arra gondolok, hogy mint szülésznő a mennyei Atya teremtő művében segédkezem. A jó Isten végtelen szeretetében új életet teremt az édesanya méhében. Nem szabad gondatlan könnyelműséggel veszélyeztetni ezt a parányi életcsírát.” ,.Biztosan voltak már fájdalmas tapasztalatai is ezen a téren.” — Igen: az állandóan ott ólálkodó bűn veszélyes lehetősége. Főleg kezdetben, mikor még a falunkban dolgoztam — bizony túl fiatal és tapasztalatlan voltam még —, sokszor remegtem félelmemben: jaj, csak ne legyen valami veszélyes komplikáció a szülésnél, hogy orvost kell
