A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
127 Deske már az egyetem felé nézeget. Belevaló srác. Jól hokizik, jól is táncol. Ad magára. Nyáron északon a rengetegben egy indián falu legényeit tanította kenuban evezni. Az örvényekkel és zúgókkal veszélyes folyón is végigladikáztak. Ö mondta így, de tudom, hogy ezer veszélyben voltak. Jaj, Istenem, mi jut eszembe! Milyen is lehet az élet valahol ősparkban, gerendaházban élni, ahol esténként farkasüvöltés száll az erdő fölött, és a kukavödröt a medve egyre-másra kiborítja. Deskével? Még mit nem. Hisz rám sem néz. Múltkor velem táncolt, de biztos az indiánjaira gondolt. Igaz, le is ült velem, és akkor mesélt a nyári munkájáról. A végén, magam sem tudom, úgy adtam neki egy puszit, ahogy apu és anyu érkező vendégeit szoktam köszönteni. Itt ez a szokás. Blue Bobby, le veled! Egészen üres lesz a fal. Csak legalább egy kicsinyke képem volna. Deskéről. Az elsőáldozási képem mellé dugnám az éjjeliszekrényem fölé. Arccal befelé, hogy más ne lássa. Nagy László ADJON AZ ISTEN Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet — nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.
