A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
53 egyes intézményei: a Törvény, a Templom, a Jahveh Szolgája, később néhány kiváló rabbi. A világosság Jeruzsálemben székel, és onnan nem mozdul el; a népeknek kell a sioni templomhoz jönniök világosságért. Ezzel a korlátozott, statikus felfogással szemben Jézusa tanítványait nevezi világosságnak, és feladatot ró a világosság hordozóira: nekik kell elmenniök, és elvinniök a világosságot a népek közé. Magának a világosságnak a biblikus teológiai tartalma igen gazdag. Ezen az evangéliumi helyen, mint Máténál sokszor, a morális értelem domborodik ki: a tanítványok világossága azzal világít, hogy példaadó jócselekedeteket végeznek az emberek okulására, és ezzel Istennek, „a meny- nyekben levő Atyjuknak” dicsőítésére serkentik őket. Hogyan lesz a keresztény emberből világosság? Ügy, hogy először ő is a sötétben volt, a sötétséghez tartozott, de aztán meggyújtják, és a lámpatartóra teszik. Ugyanezt a gondolatot a másik szókép is kifejezi: a városhoz szükséges köveket először lentről felviszik a hegyre, és ott felépítik belőlük a várost. A kereszténynek tehát állandó hálás tudattal kell számon tartania, hogy ő is sötétség volt, formátlan kő volt, és Krisztus megváltó gondoskodása tette meg fénynek, városnak. Ez mindjárt azt is jelenti, ami a két képben még kifejezettebben benne van: hogy mindezt nem személyes ajándékként kapta, hanem másokért; nem maradhat tehát úgy, mintha véka alá lenne rejtve; mert hiszen lámpatartóra állították, hogy világítson mindenkinek a házban. A hegyen épült város képe azt is kifejezi, hogy Krisztus tanítványainak mint közösségnek kell a világ világosságának feladatát ellátniok; vagyis annak a környezetnek a számára, amelyikben élnek, tájékozódás, vonzó példa és egyben intő figyelmeztetés gyanánt kell szolgálniok. Ennek a közösségi evangéliumi feladatnak a konkrét hordozója a keresztény család meg az egyházközség. Aki elszegődött Krisztus követésére, az nem húzódhat vissza az individualizmusnak, önmaga bálványozásának meleg fészkébe, nem gubózhat be önmaga üdvözítésének önző gyönyörűségébe. Keresztény mivoltunk alapszerkezetéhez tartozik a közösség, a „sokan egy Test”. Akkor vagyunk igazán keresztények, amikor a többiekért vagyunk, amikor Krisztus sójának, világosságának, Isten városát építő munkájának rendelkezésére bocsátjuk magunkat, sok — minél több — testvérünk boldogulásáért. A kegyelmi adományokat egyikünk sem kapja a maga kizárólagos hasznára és haladására, hanem a közösség és a egyház javára (vö. 1Kor 14,12). Ezért minden kegyelmi adomány arra kötelez, hogy másoknak szolgáljunk és segítsünk vele. Minden adomány egyúttal feladat is. Hermann Gilhaus A nagy szentek — elgondolkoztató példa rá Sziénai Szent Katalin — soha nem beszéltek úgy a világ romlottságáról, hogy ne vádolták volna érte magukat is. Walter Nigg
