A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-10-01 / 10. szám

459

feszítettek. Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gál 2, 19-20.)De főképpen az ragadja meg figyelmünket, hogy a Krisztus-Test hasonlatot kiterjeszti a Krisztus-hivőkkel való viszonyának megértetésére is. „Sokan egy test vagytok Krisztusban, egyenként azonban tagjai egymásnak.” (Róm. 12,5.) „Ha szenved az egyik tag (a testben), valamennyi együtt szenved vele.” (1 Kor. 12,26.) „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára.” (Kol. 1,24.) Ez a kijelentés a Szent Pál-i szenvedésértelmezés legkiemelkedőbb állítása.

Jézus szeretetáldozatának megváltó ereje és hatása van: túláradó jóvátételt adott a bűnért, ezért mennyei élet élteti föltámadt testét. Kereszténységünk révén mi már Jézus föltámadt testéhez tartozunk, bizonyos értelemben már átmentünk az Atyához; másrészt az átmenet fájdalmas folyamata még folytatódik bennünk. Krisztus már megszerezte számunkra a teljes megváltást, mi ehhez semmit nem teszünk és nem tehetünk hozzá, de ez a megváltás még nem járta át a földön küzdő Egyház minden tagját és tagjainak minden viszonyhálózatát. Ilyen szempontból a megváltás még nem teljes. Szeretetáldoza- tunknak a jó és rossz harcában még fontos szerepe van. Szent Pál szenvedésünket az üdvrendi küzdelem részének tekinti.

Pál apostol Utat mutat, hogy egyéni és közösségi szenvedéseinket éppúgy, mint önmegtagadásainkat a Húsvéti Misztérium fényében szemléljük és értelmezzük. Akkor megvilágosodik, hogy a szenvedés a feltámadás útja és Krisztus megváltó szeretetáldozatának a része: a jóval győzte le a rosszat. Krisztus a sorsjavító szeretetáldozat vállalására hív meg minket. Isten homálya világítja be utunkat fényességgel.

Orbán Miklós

VALAHOL HARANGOZTAK

Van nap, hogy csak néhány sor sikerül. Körülöttem még itt a kórházban is mozgalmas az élet, annyian jönnek, mennek, tárgyalnak, terveket mondanak el egymásnak, sok szóban kis egyéni világtörténetüket sorjázzák, mosolyognak vagy nevetnek, vagy éppen a másnapi találkozót beszélik meg. Olyan nehéz kis csöndhöz jutnom. Amikor kérem, hogy csukják be az ajtóm, látom az ápolónő arcán a választ: — Nemsokára a legzavartalanabb csönd vesz majd körül. De hajnal felé azért igazi csönd van, csak ritkán jut el ide a sarokba a fájdalmában forgolódó egyik-másik beteg félig elfojtott jajszava, amikor a fájdalomcsillapító már minden nyugtató erejét kiadta. Ezek a csendes haj