A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
43 gyámolításomra szorul. Nagy fekete tábla volt a szobában, mint az iskolában, nagy krétakörző és szivacs. Magántanulókat készített elő a vizsgára. Nem igen panaszkodott. De szíve már nehezen végezte munkáját. Az utcán megállt, lélegzetért kapkodott. Egy rohamja is volt, huszonnégy órára elvesztette beszélőképességét. Szívének koszorús erei meszesedtek el. Minden csip-csup kellemetlenség kétségbe ejtette. Ha például leszakadt egy fogas a falról, legyintett, hogy ne is tegyék többé visz- sza, úgyis hiába, s elborultan ment át a másik szobába. Szeme is napról napra gyöngült. Akkora lencsével írt és olvasott, mint egy tányér. Ezt nagy távolságban maga elé tartotta, ide-odamozgatta. Egy téli délután hazasürgönyöztek, mert új rohama jött. Felöltözve ült a dívánon. Haja összekócolódott hatalmas homlokán. Nyugtalannak látszott, vagy inkább felfűtöttnek, mintha könnyű pezsgőmámora volna. Izgatottan beszélt. Percek múlva engem is fölismert. „Köszönöm, hogy eljöttél" - mondta. Roppant erőfeszítéssel uralkodott magán, válogatta szavait, hogy födjék a valóságot. Csakhogy az mind gyakrabban kisiklott előle. Karomban vittem az ágyába azt az embert, aki az életet adta, s lefektettem. „Köszönöm" - mondta. Általában mindent megköszönt. Udvariasan haldoklóit, három napig. Az utolsó napon elvesztette eszméletét. Ekkor visszatért régi, erős hangja, melytől gyermekkorom magánya harsogott. Lázálmaiban előadott, magyarázott diákjainak. „Iksz plusz ipszilon — mondta — nem látja, kérem, egy egyenlet két ismeretlennel" — és valahova mutogatott. Szemét húnyva tartotta. Délután orvosöcsém kámforoltást adott neki. Még magához tért. Kinyitotta feledhetetlen szemét, és szétnézett, talán kereste helyét a világban, melyet nemsokára elhagy, oly tétován és ártatlanul, mint az a csecsemő, aki megszületik és tájékozódni akar. Figyelmesen nézett rám, aki mellette ültem, egy széken. Kezembe vettem hűlő kezét. — Ó, fiam — mondta egyszerre. — Szegény fiam. Milyen furcsa a te ruhád - és rámeredt kabátom ujjára. - Betűk vannak rajta ... Négyesy Irén, Kéz a kézben Valahonnét ismerős vagy nékem láttalak már egy égi réten alakod nefelejcs zárta köd parfömözött ruhádra és így a hajnali ködben azt hittem: ilyen az Isten fényajtót nyitottál nékem azóta jársz velem kézben és majd ha jő egy nagy tél jó nekem mert megszerettél felemelsz puha öledbe sbesimítsz meleg szívedbe.
