A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
269 mint felnőttek visszaemlékeznek arra, hogy fiatalkorukban mennyire igényelték a meghallgatást és megértést. Hogyan lehetséges, hogy a fiatalok, akik egykor Krisztus mellett döntöttek, és egészen ebből éltek, házaskorban felhagynak elhatározásukkal? Az Egyház gyermeksége felé vezető úton A történelmi mában közösen fordulni az Egyház gyermeksége felé azt jelenti, hogy újra felfedezzük, hogyan élnek a gyermekek; a szívből jövő bizalom, egyszerűség, a kapott szeretet feletti csodálkozás, a tisztán csengő ujjongás, életkedv, szorosan egybekötve az élő Isten jelenlétének örömével: ez jellemzi őket. Ó, az Egyház gyermeksége! Nem az ősegyház utáni nosztalgiát értünk ezen... Itt is, mint egyéb pontokon, a jelenkor felvetette kívánalmaknak kell megfelelnünk. Az Egyház a földön nem angyalokból áll, hanem emberekből, ezernyi hibájukkal együtt. Ha tudatára ébredünk korlátáinknak, elutasíthatjuk-e továbbra is az Egyházat, mihelyt egyes szervezeti elemei akadállyá válnak? Hiányos önismeret jele volna ez, és fogyatékos szeretet azok iránt, a- kik ezekért a szervezeti elemekért felelősnek tudják magukat. Nem szabad, hogy ez feltartóztasson minket; próbáljunk keresztüljutni rajtuk, mint a kis patakok, amelyeknek mindig sikerül folyásuknak medret találni. Törékenysége ellenére az Egyház olyan lesz, mint egy gyermek. És közösség tör elő elevenen, frissen, a kimeríthetetlen bizalom forrása. Ki az, aki szerettei számára nem utat szeretne törni az élethez, hanem inkább elvágni az odavivő utat? Aki igyekszik Krisztust őszintén szeretni, az ezt a feladatot „útkészítésnek” hívja. Hogyan szeretnénk Krisztust, ha ugyanakkor közömbösek maradnánk Krisztusnak az emberi fejlődésben folytatódó jelenléte iránt? Orbán Miklós TANÁR ÚR, KÉREM... A papi gimnázium rettegett matematikatanára konok, kemény lépésekkel sietett órájára, és úgy nézett a sarokban barnálló ajtó felé, mint aki mindenáron mulasztáson akarja érni az emberiséget. Amikor a széles lépcsőhöz ért, a lámpa fény által árnyékban hagyott sarokból megszólították: —Tanár úr, kérem... A hang semmiképpen sem illett erre a folyosóra. Nem csipogott, mint a kisdiáké, nem trombitált, nem rekedezett, nem csuklóit i
