A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
231 RÓMA, SANTA MARIA MAGGIORE, 1978.XII.8 A lapok és a rádió délután 17 órára hirdették, hogy az új pápa, a nagy Mária-tisztelő, a világ legősibb Mária-bazilikájában, az Esquili- no dombon épült Havasboldogasszony templomban a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén fog először pápai misét celebrálni. Közvetlenül az- u tán, hogy megkoszorúzza az Immacolata szobrát a Piazza di Spagnán. Ez évente megismétlődő szokás, amióta a múlt században dogmává deklarálták az írásban sehol fenn nem maradt szájhagyományt. A koszorúzás már reggel indul, amikor a magas oszlop tetején lévő szobor jobb karjára, háromszorosan kitolt tűzoltólétráról, fehér koszorút helyez a tűzoltóság egy erre a kitüntetésre érdemesült tagja. A nap folyamán a spanyol követ lép ki előbb a téren lévő nagykövetség kapuján hagyományos diplomatakalapban, térdnadrágos selyemfrakkján érdemrendekkel, és teszi le koszorúját az oszlop tövében; majd különféle városi és állami méltóságok: a polgármester, a szenátus és a képviselőház elnöke stb. Délután 16-kor átjön a Tiberis túlsó partjáról a vatikáni államfő, és saját kertjéből szedett csokorral utolsónak ő tiszteleg az Immacolata előtt. Két éve, VI. Pál érkezésekor ott voltam. Negyedórával előbb már csinos sokad alom várta. Most a tér már három órával előbb megtelt. A környező utcákban is annyi nép szorongott, hogy a belváros forgalma lebénult. Az autók, buszok, trolik több órára megrekedtek. A Via deI Corso és a Quirinale között, szó szerint,télvíz idejérf, ember ember hátán türelmesen állt a téli hidegben, sőt később a Rómában ritka havasesőben. Csak azért, hogy lássák II. János Pált, amint a vatikáni kertek virágait leteszi Máriája (,,totus tuus: egészen a tiéd") lábaihoz. Harminc éve ismerem ezt a népet. Közelről. Azt hittem, hogy ez lehetetlen: tudom, hogy olyan szenzáció nincsen, amiért az olasz csak tíz percig is esőben állna. Ha nem vagyok aznap magam is Rómában, el sem hiszem. Minthogy az ünnep miatt semmit sem intézhettem, elhatároztam, hogy Mentorellából jövet a Spanyol tér helyett (amit már nem lehetett megközelíteni) a Maggioréba megyek. Déli fél egy volt. A kapuk még zárva, a vasrácsokon lakat, de már vagy harmincadiknak érkeztem. Több mint négyórás álldogálás után bejutottam. Az együtt- állókkal ismeretséget kötöttünk, biztattuk, segítettük egymást a szorongásban. Helyet cseréltünk, testtartást változtattunk. Idegenekből testvérekké váltunk a várakozásban. És a hitben. Már közösségként léptünk be a kinyíló kapun. Voltunk vagy tizenkétezren. A kis tábori széket, amit magammal hoztam, a templomban sem tudtam kinyit
