A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 12. szám
556 vándorok, mi lett a sorsuk. Nekivágott a kis cirmos az éjszakának. Addis ment. bolyongott, míg kiért a mezőre, ahol megpillantott egy barlangistállót, amely felett fényesebben ragyogtak a csillagok, mint az égbolt többi részén. Kiváncsi volt a cirmos is, mint minden cica, odafutott, hogy megtudja, mi lehet az oka a nagy fényességnek. Ahogy megállt a barlangistálló bejáratánál, legnagyobb örömére ott találta, akiket keresett. Ott találta azt a gyönyörű fiatal nőt, akinek könnyes szeme nem hagyta aludni, és aki miatt elindult az éjszakai vándorútra. De most nem volt könnyes az a kék szempár! Nem volt könnyes, hanem boldogmeleg fénnyel ragyogott és a szép arc mosolygósán hajolt egy kis jászol fölé, ahol dideregve feküdt vékonyka pólyába takarva egy picike kis gyermek. A kis gyermeket megpillantva a cirmos cica szivét forró szeretet öntötte el Olyan édes, forró szeretet, melyet soha eddig nem érzett, még gazdasszonya iránt sem. Felugrott a jászolba, odasimult a fázó kis gyermek mellé, és puha, meleg cica-testével melengette az újszülött kisfiút. És a cica testének melegétől valóban felmelegedett a kisgyermek. Piros rózsák gyúltak arcán, és első édes mosolyával rámosolygott a kis cicára, aki felmelegítette őt a hideg éjszakában. S ettől a mosolytól valami furcsa remegés járta át a cirmost. Örömében kiáltani szeretett volna, de csak halk, doromboló hangot hallatott. A kicsi Jézustól, akinek teste melegét adta ajándékba, megkapta viszonzásul a dorombolás ajándékát. S ennek az első Karácsony Éjszakának emlékére dorombolnak ma is a cicák, ha örül a kis szívük. Hála érte az égből szállt szeretetnek, Aki nem hagyja viszonzatlanul a legkisebb ajándékot sem, akár embertől, akár állattól kapta azt. Szappanos Márta: MEGMÉRETTETÉS Válasz Magyary Csillának „Laikus szemmef' írt soraira. Katolikus Egyházam és hitem iránti hűségemről tanúskodik az „Otthontalan lángok''című könyvemben megjelent versem is. Uram, göröngyös útadón én tovább ballagok, e korban bár üvöltnek divatos szólamok, de másra süket füllel csak Reád hallgatok, régi szent hűségből semmit fel nem adok. Tudom, reszket a föld, új szózatok alatt. Hullnak, omladoznak ezredéves falak. Ádáz üldöztetés, régen megíratott. Most is zúg a tenger, s dúlnak viharok. Ősi Egyházadban mégis megmaradok, mert él a nagy Mester, a szikla bárhogy mozog. Nehéz nagyon az út, de tovább ballagok, S míg mellettem haladnak új antikrisztusok, érzem, hogy eljöttek a megpróbált napok, sa „megmérettetés", mely megírattatott.
